Még csak nem is a Real játékerejének növelése e költekezés egyetlen tétje. Hanem a "márkaépítés". Méghozzá az úgynevezett feltörekvő piacokon. Itt Európában az utca embere hallja olykor, hogy az európai sztárklubok ázsiai turnékat bonyolítanak le, meglepően gyönge partnereket választva ellenfélül, arról azonban fogalma sincs, hogy Indiától Kínán, Hongkongon és Dél-Koreán át Japánig sok százmillió rajongója van a Manchester Unitednek, a Realnak, a Barcelonának. Ezen a hatalmas piacon korlátlanul lehet forgalmazni olyan mezeket, sálakat, egyéb reklikviákat, amelyek ezeknek a kluboknak a jelvényét viselik - de nem csak az övéket, hanem a támogatóikét is. Kik valóban a legnagyobb multik. Ez a lényeg.

Továbbá, sőt, legelébb: ezek a százmilliók állandóan látni akarják a tévében a kedvenceiket, következésképp a klubok csillagászati öszszegekért értékesítik közvetítési jogaikat. Most majd Kakával és C. Ronaldóval (amiképp a Real által korábban megvásárolt popsztárnak számító Beckhammel) e csillagászati összegek akár a duplájára is emelkedhetnek, amiképp a "cucc"-eladások is.

Halkan megjegyzem egyébként: a Real Madrid így is Európa leggazdagabb klubja. Az utolsó auditált adat szerint éves (egy idényből való) bevétele jelentősen meghaladta annak az összegnek a dupláját, amit most erre a két játékosra költött.

De van bennem rokonszenv a fanyalgók, az "őrülteket" emlegetők előtt, éspedig két okból. Az egyik, hogy a fociban is hovatovább kezdenek úgy elszaladni a jövedelmek, ahogyan a mostani válság előtt a Wall Street néhány hatalmasságánál, ami kevés jót ígér. Az ésszerűség - például egy ár-érték számítás arról, hogy két láb mit ér - soha nem árt, mert végül olyan spirál indul meg fölfelé, amelyet egy ponton nem lehet megállítani. Nagy klubok akár a pénzügyi öngyilkosságot is vállalják, csak hogy egy világsztárt megvásárolhassanak.

A másik ok a méltányosság, az "igazi" verseny fönntartásának az igénye. Sajnos már Angliában is látszik, Spanyolországban dettó, hogy három-négy klub mindent megengedhet magának, míg az öszszes többi szabályosan guberálja a pénzt a fennmaradáshoz és a játékosvásárláshoz. (A Milan se adta volna el Kakát, ha nem volna olyan bajban, amilyenben.) Ebből adódóan a rés nagyok és kicsik között egyre tágul és tágul, s a nap végén már csak négy angol és négy-öt spanyol csapatra lesz érdemes odafigyelni, a többieknek esélyük se marad arra, hogy versenyezzenek velük. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

Mi a megoldás? A recept kész, a válság tetőpontján Amerikából hallottuk először: maximálni kell a csúcson lévők jövedelmét. Most ezt átvetítik a focira. De tamáskodnom kell: ha megszabnák, hogy egy játékosért mostantól fogva 1oo millió euróért nem lehet többet kifizetni, akkor maximálni kéne azt is, hogy Robbie Williams csak ennyit meg ennyit kaphat egy fellépésért vagy Leonardo di Caprio egy forgatásért. A szórakoztatóiparban ez nem megy. És nem adok két-három évet rá, mihelyt a világ kilábal a válságból, elfelejtődik a vállalatvezetők jövedelmi kényszerzubbonyának egész ötlete is.