A Jobbik a Magyar Gárda megalakulása óta folyamatosan hekkeli a magyar médiát, a nyilvánosságban való jelenlétük rendkívül intenzív. Annyira, hogy lassan nincs is értelme közszolgálatiságról, a médiáról mint a felelős állampolgári tudatosság eszközéről beszélni.

Magyarország tönkrement a médiademokráciában és - sajnos - nem kér a liberalizmusból, a nyitottságból, a szolidaritásból. A szociális és gazdasági populizmus koalíciója győzött, a közszolgálati média ügye is és a liberalizmus ügye is soha nem látott válságba került. Az SZDSZ 2,16 százalékos eredménye bizonyította, hogy a "szabad demokrata" címke és kampány használhatatlannak bizonyult. Az SZDSZ "Ki lesz a harmadik erő?" plakátjai légüres térbe kerültek, hiszen Magyarország polgárainak többsége ma szegény-, cigány-, és kozmopolitaellenes. Ebben a helyzetben egy liberális imázskampány reménytelen és céltalan. Az is tény, hogy régen nem volt már érdemi gondolat a pártban és környékén arról, hogy miként lehetne megújítani a liberalizmust a posztnemzeti állapotból kifele igyekvő országban. Ahol a liberalizmussal még üzemszerűen foglalkoznak, az a Beszélő folyóirat, amely időközben hazánk egyik legkiválóbb irodalmi lapjává avanzsált. Az utóbbi és a magyar közélet liberalizmusa egymással össze sem hasonlítható.

Nincs ma semmi mondanivaló a liberalizmusról, és ezen a nagyvárosi értelmiségi populizmusra építő, ugyanakkor a monoki modell nevű jobbikos közpolitika képviselőjét is listájára emelő LMP sem tudott változtatni. Az antipolitikai attitűdök esztétizáló meglovagolása - Lego-figurákkal, jegesmedvével, a fogyasztói társadalomra építő élménypolitizálás jegyében zöld szívdobbanással, szobordíszítéssel - jól megfért a komoly, pártonkívüliek által szerkesztett zöld költségvetés programjával. Az, hogy a pártban egyszerre van a Corvintetős "húzd meg, ereszd meg kampány" és a Zöld költségvetési élénkítés című program, jelzi, hogy az LMP mennyire heterogén. Egyszerre van jelen benne a budapesti "alternatív" szubkultúra, a militáns zöld jövőbelátók csapata, a CEU falai között végzett kutatói gárda, továbbá a hazai vezető politikai és gazdasági tanácsadó cégeknél dolgozó, rossz lelkiismeretű fiatalok csoportja. Az LMP "sikere" nemcsak a zöld politika piacképességének a jele, hanem annak is, hogy még van egy választói kör, melynek a politika "veszekedős", "korrupt", "hazug" világával szemben a zöld halacska tátogatása ("Érzed, hogy te kívánsz?") új reményt jelent. Az LMP - akárcsak indulásakor a Jobbik - nemzedéki és értelmiségi párt, amelynek vezetői annyit már megértettek korunk folyamataiból, hogy a liberalizmust csak kulturális alapon lehet revitalizálni.

Az LMP ideológiai ellenpárja a magyarországi közbeszéd nyelvét tematizáló Jobbik. Az általa bevezetett nyelv kirekesztő, rasszista és cigányellenes. Plakátjainak hatalmas tömege azt üzeni, hogy a politikai közösségnek nem tagjai a szegények, a cigányok. A kirekesztés politikai norma lett. Jobbikország lettünk. Ez a Jobbik már nem az a generációs párt, amelynek kezdő politikusai és szimpatizánsai a globalizációtól való félelem jegyében, mintegy szorongásmenedzsmentként találtak rá a jobboldali radikalizmus szubkultúrájára. A mozgásban lévő modernitás egyetlen társadalmi csoportot sem hagyott mozdulatlan állapotban, alkalmazkodásra, gyakran védekezési stratégiák kialakítására ösztönözte az egyént, kinek énképe széttöredezik, és sok választási lehetőség mellett kell újrakonstruálnia énjét. A politikai szociológia számára ez a modernitással és globalizációval kapcsolatos szorongás attól a "ponttól" érdekes, amikor emocionális jelleget ölt. Politika és emóció egymástól elválaszthatatlan, hiszen a politikával az egyén érzelmi viszonyban is áll. Még inkább így van ez egy korszakváltás kellős közepén, amikor a régi magyarázó- és rendezőelvek veszítenek relevanciájukból, az egyén által felépített rend diffúzzá válik, a politika pedig formai és tematikai változásokon esik át.

A politika énprojektté és ilyen tömegkultúrává válik. A "csináld magad életút" elutasítása együtt jár a régi meséket felújító, a széttöredezettséggel szemben egységes narratívát hirdető politikai erőkhöz és tömegkultúrákhoz való csatlakozással. Ilyen tömegkultúra jött létre a Jobbikkal, amelynek éppúgy részei a tárgyi rekvizitumok, mint a mitikus világmagyarázatok, a rendszerváltás átértelmezése, a kultúrpesszimizmus és a tradicionalitás. A fiatalok egy csoportja megijedt a globális világtól és a transznacionális tértől - amelynek lakóhelyük is részévé vált -, s ezáltal toleranciaszintjük jóval a szüleiké alá szállt.

A Jobbik megalakulása tehát elsősorban kulturális válasz volt: a zárt identitásformák patronálása, a nemzeti kultúra hegemón helyzetbe hozása, a posztnemzeti állapot és demokráciamodell "lebontása".

A Jobbik generációs pártból, a politikai tér legitim és "elismert" szereplőjévé vált. Már nemcsak szorongásmenedzsmentről van szó, hanem egy "új Magyarország", a liberalizmus (a "magukfajták) nélküli Magyarország felépítéséről. Ez vitathatatlanul megkezdődött. Az, hogy a Jobbik hét megyében megelőzte az MSZP-t, a magyar politikai osztály önmagáról való gondolkodásának csődje. Jelzi a kulturális egyneműségre való törekvés erejét; a Jobbik-Fidesz együttműködés tematizálásának hatástalanságát; a médiademokrácia bedőlését; a liberalizmus elhanyagolásának következményeit; a kifulladását annak a baloldaliságnak, melynek képviselőit a modernizáció sorsánál jobban izgat a képviselői és polgármesteri helyek sorsa. Ennél rosszabb már nem nagyon jöhet.

Június 7. a "mélypont ünnepe" volt. A feltámadáshoz liberalizmus és koherens baloldali önkép szükségeltetik: tolerancia, szolidaritás és nyitottság. Egy szóval: kultúra. A Jobbiknak ugyanis ez az egyetlen esélyes ellenfele.

A szerrző a DEMOS Magyarország kutatója