A neokonzervatív-neoliberális, piaci ultrakapitalista politikát űző, ám alkalmazotti bázisra támaszkodó szociáldemokrata pártokról bebizonyosodott, hogy nincs rájuk szükség. Ha valaki beletörődik a tőke dominanciájába - vagy elkerülhetetlennek tartja, vagy mindennek ellenére célirányosnak - , miért ne szavazzon a hagyományos uralkodó osztály és a magas bürokratikus elit "természetes kormánypártjaira"? Ez utóbbiaknak nincs szükségük "szociális" képmutatásra és "egalitárius" pótcselekvésre.

A krumplileves legyen krumplileves, az elnyomás legyen elnyomás.

A rebellis energiákat a fasisztoid szélsőjobboldal testesíti meg. A szélsőjobboldal "a középosztály lázadása": morog a transznacionális nagytőkére és az elkerülhetetlen "globalizációra", mert képtelen a versenyben való részvételre, egyben hadjáratot indít a kitaszítottak (etnikai kisebbségek, kisebbségi felekezetek, bevándorlók, segélyen élők, "mélyszegények", társadalmon kívüliek) ellen, akikkel rivalizál az egyre szűkmarkúbb tőkés állam szűkülő forrásaiért. Az olyan jelszavak közérthető fordítása, mint pl. "Magyarország a magyaroké!", így hangzik: minden szubvenció csak fehér, keresztyén, diplomás, fiatal, heteroszexuális férfiaknak (és az ő jogukon családjuknak) jár, az állam őket szolgálja, mindenki más idegen, deviáns, bűnöző.

Ez a tájékozatlan szemlélőknek úgy tetszik, mintha "antikapitalista" és "etatista" volna, holott csak nagyon szelektíven az. Az igazi etatista az állam alá rendeli az összes, a legfontosabb tekintetekben egyneműsített honpolgárt. A fasiszta kirekeszti egy részüket. Ez a rendezett állam számára rendetlenség. Az a "rend", amelyet a jobboldal követel - a mérsékelt és a szélsőjobboldal ebben elég közel áll egymáshoz -, életformákat és szociális helyzeteket akar büntetni, s evvel (hacsak be nem vezeti a totális zsarnokságot) káoszt teremt. Nem antikapitalizmus az, amely kiemeli a kapitalizmusból egy-egy (a rendszeren belül nélkülözhetetlen, s ezért maradandó) elemét (a bankrendszert, a befektetési alapokat stb.), miközben helyén hagyja a profitot, a versenyt, a bérmunkát, az árutermelést, a tulajdont, "a tisztességes munkát", azaz a kapitalizmus lényegét. A szélsőjobboldal ugyanakkor a tőke kezéből ki akarja venni az állam közvetlen irányítását, s az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság rendszerét politikai, jogi és rendőri eszközökkel óhajtja igazgatni. Minden tervezett intézkedése növeli az elnyomást és a tőkés rendszer koherenciáját, föl akar számolni minden enklávét, minden szubkultúrát, minden eltérést az önkényes "normától", s evvel eltávolít minden akadályt a tőke és a bérmunkás, az állam és az alattvaló között, marad a tiszta alárendeltség. "Rend" lesz - mintha bizonyítható lenne, hogy a korrupt kapitalizmus elnyomóbb, igazságtalanabb lenne, mint a törvénytisztelő és jogkövető. (És persze marad a korrupció is.)

A lázadó szélsőjobboldal nyomása alá helyezett konzervatívok nevetséges helyzetbe kerülnek. Orbán Viktor, az európai választásokon fényes győzelmet aratott Fidesz-KDNP vezetője meghirdette a milliomosok osztályharcát a milliárdosok ellen. És az ország nem hahotázik.

Egész Európában világossá válik, hogy a türelemnek vége, a szabadságszerető gesztusok, a toleráns retorika ideje lejárt. A munkanélküliek, a nyugdíjasok, a szociális segélyből élők, a vendégmunkások, a bevándorlók, a melegek "ajnározása" passzé, együtt a multikulturalizmussal, a politikai korrektséggel és a rendszer többi szépségflastromával. "Aki dolgozik, az boldogul" - mondta Kádár János, és ismételte meg kacsintva a minap Orbán Viktor, bár jövő időben: "boldogulni fog", aki dolgozik: nyilván majd az ő hatalomátvétele után. De már Kádár János virágkorában kiváltság volt a produktív munka, s a huszonegyedik században még inkább: a technika fejlődése miatt. Kevés embernek jut sok (és egyhangú, frusztráló, kimerítő, romboló) munka. A munka mint megélhetés (végső soron: az élet) jogcíme - a tőketulajdon nélküliek számára - a kapitalizmus alapvető meghatározottsága, de ma már ez is csak egy privilegizált (amúgy szenvedő és szegény) kisebbség számára az. Aki (többnyire önhibáján kívül) ebből a tőke-munka kontinuumból kiszakad, azt a szélsőjobboldal - s egyre inkább a konzervatív jobboldal is - "büntetni rendeli", kasztból, fajból, népből, nemzetből szimbolikusan is kilöki.

A szociáldemokrata pártok a még dolgozók, a még produktív munkát végzők védelmében szegődtek a tőke szolgálatába, a munkát védték, nem az autentikus proletariátust, amelynek ma már kevés köze van (kevés köze lehet) a rendszeres, értéktöbblet- és értékteremtő munkához. A tőkés rendszer koherenciája - ezt nevezik versenyképességnek, tőkevonzó képességnek, a termelékenység növelésének, költségvetési egyensúlynak és így tovább -, arra kényszerítette őket, hogy még ezt a védelmet is föladják. A jobboldal is védelmet ígér a még dolgozóknak a már nem dolgozókkal, a munkára képtelenekkel és a bérmunka-rendszerbe beilleszthetetlen populációkkal szemben, de a jobboldal ezt a különbséget erkölcsi és biopolitikai ("faji") alapon szilárdítja meg, teszi kézzelfoghatóvá, elfogadhatóvá. Ismétlem: ebben a kontextusban szociáldemokráciára nincs szükség. A puha konzervatív után jön a kemény konzervatív.

Mint minden represszív beszédmód, a mai jobboldal retorikája is dögletesen unalmas. A status quo újdonságkénti magasztalása olyan gyerekes trükköket igényel, amelyeken fölnőtt emberek - ha nem politikáról lenne szó - másodpercek alatt átlátnának. Vannak baloldaliak, akik örülnek annak, hogy a balközép őszintétlen ógása-mógása helyett jön a snájdig, pattogós uralmi rekcumozás. Ez legalább valódi ellenfél. Sajnálom: ez illúzió. A szabadabb jövő olyan szubkultúrákból, enklávékből, megtűrt katakombaegyházakból nőhet ki, amelyeket az új rend el akar pusztítani.

Föltevődik a kérdés: ebben a válságban miért nincs sikere - példátlan módon - a szociáldemokráciánál radikálisabb, autentikus baloldalnak? A válasz egyszerű: a radikális baloldal szembeszökően vonakodik attól, hogy hatalmat szerezzen és megváltoztassa a világot. A radikális baloldalt nem támogatják, mert célkitűzései nem tetszenek reálisnak. Ez igaz. Semmilyen célkitűzés nem látszhatik valóságosnak a hierarchikus, kizsákmányolásra épülő osztálytársadalomban, amely nem tartalmazza a hatalom (tehát az elnyomás) elemét. Aki a mai radikális baloldalon elnyomási szándékot keres - mint a kérlelhetetlen valóság valódi jegyét -, hiába keresgél, és csalódni fog.

Korábban egyszer így fogalmaztam: arra kérdésre, hogy "kit akar ön fölszabadítani?", a baloldalon jó válaszok vannak. De a mostani társadalom nem ezt a kérdést teszi föl, hanem ezt: "kit akar ön elnyomni?" Erre a mostani győzteseknek vannak jobb, igazabb, fantáziadúsabb válaszaik.

A polgári demokrácia a maga keretei között is képes még megújulásra - példa erre Barack Obama történelmi jelentőségű kairói beszéde -, de nem Európában. Az elöregedett, önző, rövidlátó, közönséges és cinikus Európában az a tendencia nyer, amelyről bebizonyosodott, hogy még a liberális kapitalizmus megőrzésére se képes. Ne képzeljük, hogy Magyarország egyedülálló ebben. Az európai választások eredménye több országban - így az etalonként idézett Nagy-Britanniában - aggasztóbb, mint nálunk. Dekadens földrészünkön az egyetlen újdonság a fasizmus.

Ne legyenek kétségeink: a balközép nem a bűnei miatt bukott meg, amelyek miatt nem szavaztam rá, hanem csekély számú és igen viszonylagos erénye és érdeme miatt. Képmutató volt, szavai és tettei között világos és egyértelmű ellentmondás volt kimutatható.

Miért hazudott a balközép?

Mert még szégyellte magát.

Ennek vége. Vége a hazudozásnak. Vége a szégyenkezésnek. Vége a szeméremnek. Vége a hamiskás nosztalgiának valami nemesebb iránt.

A krumplileves krumplileves lesz végre. A kuss: pofa be. A vigyázz: hapták. A rend: fegyveres.

A vesztesekért nem kár. A győztesek szóra sem érdemesek.

Szenvedők, többé nem lesz álságos vigasz. Elnyomottak, többé nem lesz csalfa, vak remény. Vakító a rendszer világossága. Záporosan árad a fény. Döng az anyaföld. Menetel a gárda.

Tamás Gáspár Miklós: Egész Európában világossá válik, hogy a türelemnek vége, a szabadságszerető gesztusok, a toleráns retorika ideje lejárt.