Egy folyamat, amelyet meg lehet akasztani - mindent meg lehet, tessék csak egyszer belekukkantani az Erzsébet téri Gödörbe -, de a józan ész akár azt is diktálhatná, hogy az eredmény a fontos, folytatódjék hát, ami megkezdődött.

A baj csak az, hogy immár egy és háromnegyed kormányzati ciklus telt el cselekvés nélkül. A kormány örökölt egy szétzilált, három különböző reform és egy reformstop (ezt csinálta a Fidesz) nyomait magán viselő oktatási struktúrát, és most, hét évvel később azon mereng, vajon merre is kéne mozdítani ezt a mind roszszabbul teljesítő rendszert. Ami az utóbbi hónapokban történt, mindenképp arra utal, hogy generációkban gondolkodó tervezőmunka korántsem folyt a politika rivaldafénye mögött.

Másként legalábbis nehéz volna értékelni a tényt, hogy az egyetlen reformízű bejelentést, az állami iskolahálózat létrehozásának ideáját semmiféle konkrét, a lényeget érintő megszólalás nem követte. A szegregáció oldását és az iskolarendszernek a gyerekszámhoz való igazítását zászlajára tűző lépésre a deklaráció óta zuhognak az ellenérvek. Hogy elitiskola lesz, hogy gettóiskola lesz, hogy csökkenti az esélyeket, hogy a szerencsés keveseknek szól, hogy nem az állam, hanem mégis az önkormányzat, vagy épp a kistérség a megoldás. Az ember csak kapkodja a fejét, annyi a vélemény, de egyvalami feltűnően hiányzik. A kormányzati válasz, amelyből kiderülne, mit miért csinálnak éppen úgy, ahogy, mi a terv, mi a háttérszámítás - és egyáltalán, csinálnak-e még valamit.

Ha lehet, ennél is zavarbaejtőbb az a tervezet, amelyet immár a partvonalon túlról, ellenzékből pöccentettek be a pályára a mostani oktatási rend nagyjából feléért felelős szabad demokraták. A nyolcosztályos gimnáziumok megszüntetésére tett javaslat első olvasatban a konzervatívoknak címzett frocli, másodikban azonban álruhás strukturális reform. Hiszen lényege, hogy a nyolcosztályos általánosban hetedikig alapozzanak, aztán jöjjenek a tantárgyak: sokat látott ember kiolvashatja hát belőle, hogy íme, újra itt van a korábban elvérzett hat plusz hatos rendszer. Ami persze védhető álláspont, de ilyen kardinális kérdést mégiscsak snassz törvénymódosításként elővezetni. Mindezzel úgy hét éve kellett volna előállni: kötetnyi elemzéssel támasztva alá, miért jobb ez, mint a mai káosz, bebizonyítva, hogy belátható idő alatt végbemehet a reform, és akkor mondani: ez a cél, most pedig beszéljünk róla.

Ezzel szemben hét tanév pergett le úgy, hogy a két - majd egy - párt csak löködte maga előtt a négy-, hat- és nyolcosztályos, önkormányzati, alapítványi, egyesületi és egyházi iskolákból egybefont kusza szövevényt, és néha nagyon meglepődött, hogy mekkora szakadék tátong az egyes intézmények teljesítménye között. Tenni viszont nem tett semmi kézzelfoghatót. Ezt pedig - ha már annyira akarja Orbán Viktor - akár abba is hagyhatja.