"Válság van. Ilyenkor elbocsátják az embereket" - mondjuk, és nem vesszük észre, hogy valójában egy új jelenség bontakozott ki: kevesebb munkán többen osztozunk, és így jóval kevesebb embert kell elbocsátani. Ezt a jelenséget "4+0-s mozgalom"-nak hívom, melyre a társadalomnak oda kell figyelnie.

2008 őszétől a vállalatok észrevették, hogy megrendelésállományuk viszonylag rövid idő alatt 20-30 százalékkal csökkent. Remélték, hogy átmenetileg, de bebizonyosodott, hogy sajnos tartósan. Ilyenkor egy kapitalista azonnal érzékeli a veszélyt: "A munkásaim állnak. A bért viszont fizetnem kell. Ez a helyzet tarthatatlan."

Ilyesmi volt már Magyarországon 1989 után. Akkor mintegy másfél millió ember vesztette el a munkáját. A mostani elbocsátási hullám mértéke ettől messze elmaradt.

Mi történt? Humanizálódtak a kapitalisták? Részben igen, de nem azért, mert a kapitalizmus természete változott, hanem azért, mert a kapitalisták érdekei változtak.

A szocializmus magyarországi rendszere politikai okokból fenntartotta a teljes, de nem hatékony foglalkoztatottságot. 1989-ben a vállalatok tele voltak olyan vattaemberekkel, akikre nem volt szükség. Meg kellett szabadulniuk tőlük, hogy a termelés és a foglalkoztatottság egyensúlya megteremtődjék.

Amikor ilyen vattaemberek nincsenek, a kapitalista másképp számol: "Nekem pénzbe került ennek a munkaerő-állománynak a kialakítása, betanítása, motiválása, megtartása. Ha most elbocsátom őket, elvesztem a befektetésem, a felhalmozott szaktudást, fizethetem a végkielégítéseket, pénzembe fog kerülni az új szakemberek felkutatása, a szervezetbe való beillesztésük, ami időigényes is. Mire talpra állok, a versenytársak megelőznek".

A megoldás: ne bocsássuk el a dolgozókat, de csak négy napot dolgozzanak. Az állásidőt pedig ne fizessük, legfeljebb részben.

A jobb helyzetben lévő vállalkozók az állásidő 50 százalékát fizetik. Az átlagos helyzetűek egynapi állásért mechanikusan 20 százalékkal csökkentik a béreket. A rosszabb helyzetbe került vállalatoknál a pótlékok megszüntetésével összességében akár 40 százalékkal is visszaeshetnek a jövedelmek. Mivel erre a feldolgozóiparban szinte mindenki rákényszerül, a dolgozók felmondásától nem kell tartani. Keserűen, de elfogadják ezt a helyzetet, mert még mindig jobb a munkanélküliségnél.

Így alakul ki a feldolgozóiparban a 4+0-s mozgalom; négy nap munka, egy nap állás. Ezt komoly eredménynek kell tekinteni. Manapság, amikor annyi a kudarc, végre egy jó hír. Nem csak az a jó, ami egy korábbi állapotnál jobb. Az is jó, ha valami egy lehetséges állapotnál kevésbé rossz.

Ebben a mozgalomban találkozik a munkaadók és a munkavállalók érdeke. Meg a kormányé, mely csak a foglalkoztatás megtartásában remélhet gyors eredményeket.

A vállalatok termelési eszközei: a gépek, a berendezések, a pénzügyi eszközök és a munka. A munka olyan embereket jelent, akik vevőkapcsolatokat, szervezettséget, szállítói és partneri kapcsolatokat és szaktudást hordoznak. Ezek az úgynevezett nem anyagi eszközök, amelyek hordozóikkal naponta hazamennek aludni. Ha a vállalkozó elbocsátja az embereket, akkor elveszti ezeket a nélkülözhetetlen eszközöket is. Ezek a nem anyagi eszközök lassan sokkal fontosabbak, mint számos anyagi. Ezt ismerte fel a vállalkozói szféra.

A munkavállalók ugyan tudják, hogy fontos termelési eszközként funkcionálnak, de azt is tudják, hogy ezek zöme értéktelenné válik, ha leválnak a vállalatról. Félnek a munkanélküliségtől, vállalják az alacsonyabb bért, és bíznak abban, hogy azt az ötödik napon valamilyen más tevékenységgel kiegészíthetik.

A kormány tudja, hogy a megrendelések a kereslet globális csökkenése miatt estek vissza. Aligha tudja megélénkíteni a nemzetközi keresletet. Sikerek felmutatására az egyetlen lehetősége az, ha összefog a vállalkozói szférával, és segít neki vállalaton belül tartani a potenciális munkanélkülieket.

A munkaadók, a munkavállalók és a kormányzat együttműködésével az egész társadalom nyer. Ha alacsonyabb a munkanélküliség, a közállapotok kevésbé romlanak, és az emberek tömeges mértekben keresnek az ötödik napon egyéni megoldásokat a válságból való kilábaláshoz. A vállalkozók is lemondanak profitjuk jelentős részéről.

A 4+0-s mozgalmat lehet jól is csinálni, és rosszul is. Ha jól csináljuk, tovább fog tartani. Ha rosszul, hamarabb véget ér.

A Corvinus egyetemen folyó kutatás keretében járjuk az országot, és sok vállalati vezetővel beszélünk. Szavaikból két tipikus megközelítés bontakozik ki.

Az egyik: "csak túlélni". Az ötödik napon mindenki menjen haza; a szalagmunkás, a fejlesztő, a marketinges és a vezető egyaránt. Mivel nincs rá forrás, a foglalkoztatási struktúra nem modernizálható.

A másik: "átmeneti zsugorodás változó foglalkoztatási struktúra mellett". Állapítsuk meg mindenkiről, mennyit ér a vállalat számára. Eszerint állítsuk sorrendbe a foglalkoztatottakat. A legkevésbé értékesektől váljunk meg. Ezt ne titokban tegyük. Alapítsunk címeket, pl. mesteri címeket. Ezeket pályáztassuk, majd pályáztassuk meg újra. A címekért adjunk pótlékot. Az ötödik napon zárjuk be a gyárat. Válság esetén azonban bizonyos feladatkörökben (pl. értékesítési tevékenység, fejlesztő tevékenységek) jóval több a munka. De többletmunkát csak megújulási projektekben lehet végezni, melyek eredményes megvalósulása esetén többletjövedelem is lesz. A projektek címén operatív működést folytatni tilos.

Nyilván azon vállalkozók túlélése valószínűbb, akik a második megközelítéssel kezelik a válságot. Az első esetén még a túlélés sem biztos.

A munkavállalók eléggé ki vannak szolgáltatva ennek a folyamatnak. Nem választhatják meg, hogy a munkaadóik milyen politikát folytassanak, viszont a választás számukra is kötelező. Minél inkább meg kell újulni, és erre minden vállalati és társadalmi lehetőséget ki kell használni.

A kormányzati szerepvállalás akkor hasznos, ha az adófizetők pénze oda megy, ahol a foglalkoztatási struktúra megújul.

A kormányzat nemrég kiosztott 6 milliárd forint bértámogatást egy OFA-pályázat keretében. A nyertesek dolgozónként átlagban havi 60 ezer forintot kaptak fél-egy évi időszakra. Társadalmi vitára bocsátottak újabb pályázatokat, melyekben további 10 milliárdot kíván juttatni a nagyvállalatoknak és 20 milliárdot a kisvállalatoknak. A fő kérdés az, hogy miként kell ezeket a támogatásokat az arra leginkább érdemesekhez eljuttatni. Ehhez a kormányzatnak is meg kellene szabadulnia régi reflexeitől. Számos jel arra utal, hogy a kormány helytelen gondolatmenet alapján akarja bebiztosítani, hogy a vállalkozóknak juttatott pluszpénz a foglalkoztatottság stabilizálására menjen, és ne másra. A 4+0-s mozgalmat át akarja alakítani 4+1-esre: a dolgozó dolgozzék négy napot, de az ötödiken ne legyen tétlen, hanem képzéseken vegyen részt, és ebben az esetben a képzési költségek 80 százalékát a kormány pályázatok útján kifizeti.

Sajnos ebben a rendszerben a képzésre szánt összegek nem a vállalkozóknál landolnak, hanem a képző cégeknél. A vállalkozókon csak átfutnak. Amire a vállalkozóknak a 4+1-es modell szerint nagy szükségük lehet, azok a belső képzések, ám ezekre a vállalkozók nem pályázhatnak. A kormány ragaszkodik ahhoz, hogy csak az általa elismert, ún. akkreditált intézmények képezhetnek. E megkötések egyenes következménye egy bürokratikus ellenőrzési rendszer kialakítása. Például az OFA-pályázatnál, ha valaki 6 hónap bértámogatásra pályázott, név szerint kellett megmondania, kikre kér bértámogatást. Ha nyert, ezeket a munkásokat név szerint kellett megtartania 12 hónapig. El lehet képzelni ezen pályázatok rugalmasságcsökkentő hatását. Miközben a struktúraváltást szorgalmazzuk, a bürokrácia éppen az ellenkezőjét erősíti.

Mindez azért van, mert a kormányzat nem ismerte fel, hogy ha termelési támogatást ad, annak a nagyobb része már úgyis a foglalkoztatásra fordítódik, hiszen a termelőeszközök szerkezete az emberek által hordozottak javára alakult át. Ha a kormány mereven ragaszkodik ahhoz, hogy a támogatási pénz a foglalkoztatás biztosítására fordítódjon, valójában a rugalmasság csökkentésével éppen annak növekedését fékezi hosszú távon. Sokkal helyesebben tenné, ha a minőségi megújulási programokat finanszírozná, és végiggondolná, hogy például lehet-e egy 500 fős vállalat embereit 52 napon át behajtani a vállalati kultúrterembe és ott valamire komolyan okítani.

A szerző egyetemi docens, Corvinus Egyetem

- Ja, ez az újfajta négy plusz egyes munkabeosztás nekem már régóta ismerős, csak nálam négy munkanapra egy év munkaszünet jut