A hivatalos román - értsd: immár uniós - statisztika szerint az ottani élelmiszer-fogyasztás tavaly 27 százalékkal nőtt az előző évhez viszonyítva. Volt olyan bolthálózat, amelyik 60-70 százalékos forgalomnövekedést ért el. Mindez egy olyan évben, amelynek második felét már a kibontakozó válság összes jele kísérte.

E számunkra kissé furcsa jelenségre sokféle magyarázat létezik a román gazdaság speciális, a krízistől kevésbé érintett szektorainak húzószerepétől egészen addig, hogy a lakosság most igazából rengeteg hitelt él fel előre, aztán majd hamarosan ott is lesz nagy jajgatás. Ám mindez a magyar szállítók számára csaknem mindegy. Nekik az a fontos, hogy egy bővülő, erőteljes és jól fizető keresleti piac várja a termékeiket. Mindezek után természetesen nem véletlen, hogy a déli megyék piacain, ólai környékén sűrű látogatók a román rendszámú kamionok. A hatalmas igényt a még miénknél is szerencsétlenebb szerkezetű román élelmiszer-ágazat pillanatnyilag nem tudja kielégíteni, Magyarország pedig közel van, és eladnivaló is akad. Főleg "ősáru", vagyis zöldség-gyümölcs, félig sem prémiumkategóriás, "nettó" húsáru. Alapanyag. Elkel az jó áron, örülnek a gazdák, jön a készpénz.

Mindeközben - egy másik hír szerint - a kormányzat harmincmilliárd forintos hitelgarancia-keret biztosításáról döntött a bajba jutott hazai élelmiszer-ipari cégek megsegítésére. Most főként a húsosok vannak bajban, de kongatják a vészharangot a konzerv- meg a hűtőágazatban is. Többségüknek az a fő baja, hogy miközben szállítási-értékesítési kényszerben vannak, a gyártáshoz szükséges alapanyag vagy ezért (export), vagy azért (aszály) kevés, az import meg drága. Tipikus válsághelyzet.

Olyan azonban, amely talán a milliárdos támogatások nélkül is feloldható lenne. A megbízható export általában jót tesz az ország gazdaságának, egy kiszámíthatóan működő élelmiszeripar nem kevésbé. Nem kell ahhoz nagy bölcsesség, hogy felismerjük: az alapanyag-termelés és a feldolgozás szereplői elvileg egymásra vannak utalva. Az export akkor az igazi, ha jó sok "hozzáadott érték" is van benne - vagyis a tisztességesen megfizetett alapanyagon túl hazai tudás és munkaerő, beszállítói szerződések, miegyéb. Érdekeik tehát egészséges alkukkal összehangolhatók lennének, de mifelénk az ezt megalapozó hosszú távú egyezségeket hiába keresnénk. Helyette megy a "ma te velem, holnap én veled" jellegű össznépi kitolósdi, amiben a termelő egy esetleges jobb készpénzes - uram bocsá', román - ajánlat miatt elfelejti leadni a feldolgozónak a beígért árut, túlkínálatban pedig a húsgyár gondol egyet és, mondjuk, csak hónapok után fizeti ki a vételárat. Ebben a kuszaságban aztán mennek persze a különalkuk, az időnként válságkezelésre kifizetett állami milliárdok pedig úsznak a semmibe. Nem először és jó ideig nem is utoljára.