Láttam a gyereknapon két felnőttet a lacikonyha pultjánál teli szájjal arról vitatkozni, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökének offshore vagy on-shore cége van-e. Az egyik az offshore-ra esküdött, a másik az onshore-ra, de nehogy azt higgyük, hogy izomból, a másik brutális pusztulását kívánva, épp ellenkezőleg, barátságosan, néha zsemlyét, cseresznyepaprikát, még egy kis kolbászt kínálva a másiknak, ahogyan az offshore cégekről szóló vitákban szokás.

Fidesz ep kampány

Mint tudvalevő, a leendő magyar miniszterelnök a napokban jelentette ki, nagyon elege van már abból, hogy a jegybankelnöknek és egyebeknek offshore cégük van, mire a jegybankelnök közleményben tudatta, hogy neki nincsen offshore cége, neki onshore cége van. Még megdöbbenni se volt ideje a közvéleménynek, nemhogy appercipiálni e nemes vita lényegét, amikor a vezénylőtábornok szóvivője, stílszerűen adjutánsa a jutasi őrmesterek stílusában cáfolta a jegybankelnök szavait, mondván, hogy igenis offshore cége van neki, nem pedig onshore.

Tartózkodnék most attól, hogy bizonyos cégpapírokból perc alatt kiderül, offshore-e az a cég vagy onshore; bármilyen állítás bizonyítása már régóta anakronizmus, nincs annak ma ideje. Amúgy is teljesen mindegy, hogy milyen papírt mutatna be a jegybankelnök és a jutasi őrmester, az ország már eleve azt se tudja, mi az az offshore, az onshore-ról nem is szólva, mi magunk se nagyon tudjuk, már az bőven elég, hogy a két szót már ötször egymás után se tudjuk hibátlanul kimondani, beletörik a nyelv, egyébként is az egész vita csak arra való, hogy jelezze: mekkora gazemberek ezek.

Nem vagyok gazdag ember, de már régóta azt érzem, hogy egy esetleges anyagi krachot még úgy-ahogy el tudnék viselni, ám ezt az onshore-os, ofshore-os izét már nem. A jövő nyáron menetrendszerűen bekövetkező koronaúsztatást, papok vonulását, az erkölcsi példabeszédeket, a kicsihuszár kultuszt, új Happy Endeket, országimázsközpontokat, ezüsthajókat, Kékessyeket, Széleseket se lesz könnyű elviselni, ám ezek akár retroérzést is kiválthatnak ahhoz képest, ami jön.

De nem a brutalitásra gondolok, hogy a lábszagú szociévek után jő a terror. Hanem, például, hogy másfél év múlva a tetőtől talpig elfoglalt médiákból egész nap az fog majd folyni, hogy ígéretünkhöz híven eltöröltük az ingatlanadót, ám ezenközben az ország háromezer-kétszáz településén az ország háromezer-kétszáz fideszes polgármestere fogja bevezetni az ingatlanadót, kivéve ott, ahol nincs már most is általuk bevezetve. Ha most nem érez a lakosság ellentmondást az ingatlanadó elleni tiltakozás és az ingatlanadó fideszes önkormányzatok által előírt havi beszedése között, ugyan már, jövőre miért érezne?

Nagyon örülök, hogy Slota szlovák pártvezér begorombult, és legjobb formáját hozta. Kirohanása után a vezénylőtábornok adjutánsa kiváló diplomáciai érzékkel azt a közleményt bocsátotta ki magából, hogy Slota de facto egy bunkó. No hát, ez lesz. Nevén nevezés, semmi árnyalás, mérleg egyik oldala meg másik oldala, fölösleges beszéd, pláne bizonyítás, hanem egyből bele a közepébe. Bunkó és offshore. Ez ma a bátorság.

Ebből következően arra volnék én kíváncsi, hogy ilyenkor mi a teendő. Jobb és illúziókat kergető helyeken még hall olyanokat az ember, hogy ha majd a vezénylőtábornok kezébe kerül a jogar és az országalma, és szöges ellentétét teszi annak, amit most mond, a száz nap türelmi idő akkor is kijár neki, mert mi úriemberek vagyunk. És ha esetleg az elszámoltatás hathatós ügyészi támogatással - vannak már referenciamunkák - leszámolássá alakul, olyan alapon, hogy "csak", meg hogy azért, mert mi így gondoljuk, szóval, hogy akkor is meg kell őrizni a méltóságunkat, nincsen hídlezárás, kordonbontás, Kossuth tér széthugyozása, székházfoglalás, hanem úriemberek maradunk, sőt demokratikus úriemberek, akik a velőtrázó, legjutasibb ordításra is arra gondolnak, hogy uraim, mindezt a többség akarta így.

Nincs más választás. Hiszen nemhogy kordont bontani, hidat lezárni, székházgyújtogatni, de még tisztességesen ordítozni se tanult meg az ember.