A 80-as évek végén a kínai közgazdászok Kornait olvastak, a kínai egyetemisták Kunderát. A diákmozgalom leverése felháborodást váltott ki, de azt az uralkodó nyugati nézet még jó pár évig egy idejétmúlt pártállam, egy gerontokrata elit végjátékának tekintette, amely csak ideig-óráig képes elodázni - Francis Fukuyama akkortájt népszerű kifejezésével - a "történelem végét".

Húsz év múltán Kínában a Tiananmen téri diákvezérek nevére sem emlékeznek. 1989 eseményeiről az azóta felnőtt nemzedék nagy része alig, vagy egyáltalán nem hallott. A Kínai Kommunista Párt (KKP) "gerontokráciája" azóta már a második nemzedékváltáson is túl van, a Fidesz alapítóinak a párt mellett kitartó része pedig másodszor is a hatalom kapujában áll - a KKP-éhoz igencsak hasonló, tekintélyelvű, a nacionalizmust gerjesztő és kihasználó, de azt egyben - ha már veszélyeztetné az állam működését vagy a külföldi befektetők biztonságát - fegyelmezni is kész, a világpiac neoliberális szabályait nagyrészt elfogadó, ám a politikai liberalizmust ellenségének tekintő programmal. Az erőskezű, korrumpálhatatlan, igazságos és "hazafias" vezetőt a kínaiak és a magyarok jelentős része fontosabbnak tekinti a demokráciánál. A nacionalista ortodoxiával szemben állókat lehazaárulózzák, köztük 1989 példaképeit is.

Miért jutott mindkét ország ide, ha 1989-ben oly látványosan elváltak útjaik? Részben azért, mert a kínaiak nagy része úgy érzi, nyert az elmúlt húsz év változásaival, a magyarok nagy része pedig éppen az ellenkezőjét gondolja (mindegy, mennyire megalapozottan). Kínában a jól kereső városiak jövedelmei (az állami alkalmazásban állók esetében a különböző juttatásokkal és a csúszópénzekkel együtt) - az árszintet figyelembe véve - jobb életet tesznek lehetővé, mint Magyarországon. A thaiföldi utazás és a Louis Vuitton retikül egy sanghaji nemzetközi cég titkárnője számára elérhető luxus. Az értelmiségiek utazhatnak és kritizálhatnak - a szokott határokon belül. A kétkezi dolgozók egy részének jelentős jövedelmet hoztak az állami vállalatok dolgozói részvényei. A vesztesek a parasztok: bár az ő jövedelmük is nőtt, az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei a "szocialista" Kínában olyan magasak, hogy egy egyetemre igyekvő gyerek vagy egy súlyos betegség megrendítheti a családi költségvetés alapjait. A mai kínai tömegmozgalmak nem elvont politikai jogokat követelnek, hanem a helyi igazságtalanságok orvoslását. Az ellenzéki erőt még leginkább megtestesítő ún. jogvédők nem politikai vádlottak, hanem a földjük kisajátítása ellen tiltakozó, a helyi vezetők által megfélemlített, megveretett parasztok védelmével tesznek szert népszerűségre. Nagyrészt ezek a jogvédők állnak a tavaly év vége óta a kínai interneten cirkuláló, demokratikus reformokat követelő, Charta 2008-nak nevezett petíció mögött.

Az 1989 májusában Pekingből tudósító újságírók mintha a hegeli világszellem szárnyának lebbenését érezték volna. Később a csalódott nyugati értelmiség - Melegh Attila kifejezésével - "kultúrázással" próbálta elintézni a piacgazdaság és a demokratizálódás összefüggéséről szóló tézist makacsul cáfoló Kínát, kizárva az országot - ahogy korábban maga Hegel - az egyetemes történelem fejlődéséből. Mai posztliberális (egyesek szerint: posztdemokratikus) világunkban e fejlődés léte és iránya kétségesebb, mint a második világháború óta valaha, az azonban világos, hogy ami belőle igaz, azt egyre inkább Kína szabja meg. A Kommunista Pártnak sikerülhet kiépíteni egyfajta Szingapúr-szerű, jól működő illiberális államot, egyben tartani az országot és gátat vetni a legdurvább jogsértéseknek. Bele is bukhat a rendszer a növekvő társadalmi feszültségekbe, de ezt aligha egy kelet-európai típusú "átmenet" követi majd. Az 1989 halottaival való elszámolást egyik esetben sem lehet elkerülni. De hogy forradalmi hősökként vagy egy tragikus történelmi zsákutca áldozataiként könyvelik majd el őket, még nem tudni, ahogy azt sem, visszatér-e valaha a köztudatba a nyolcvanas évek intellektuális erjedésének emlékezete.

A szerző sinológus, antropológus