Én már mindezt megtapasztaltam, így nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a politikusok mögött nem egy új generáció áll, hanem nonprofit PR-szervezetek meg nem fizetett, kizsákmányolt alkalmazottai. Ez a kampánygépezet az ifjúságnak pontosan azt az igen vékony rétegét darálja be és formálja át bólogató, karrierista pártkatonává, amelyet még egyáltalán érdekel a politika, politikai elvek alapján akarja elkötelezni magát, s még van kedve gondolkodni, vitázni és önálló véleményt alkotni. A probléma nem az, hogy a jövőben nem lesz elég politikus, hisz a váltás már ott tüsténkedik a háttérben, sztahanovista hévvel teljesítve a felsőbb utasításokat. Hiány azokból lesz, akik nélkül nincs demokrácia: szavazókból. A legtöbben evidenciának tartják, hogy az ifjúság azért fordult el a politikától, mert "megundorodott" tőle, mert a politikai élet stílusa, a korrupció, a hazugságok, a kiüresedett, elavult ideológiák, az unalomig ismételt frázisok megfeküdték a gyomrát. Mintha hófehér lelkű, kiforrott erkölcsű ifjak fordulnának el a demokratikus politika immorális jelenségeitől. Nem ez a helyzet.

Az ifjúság természetes tulajdonaként tekint a nem általa kiharcolt szabadságjogokra, élvezi előnyeit, az államtól ezek biztosítását, sőt kibővítését várja, plusz segítséget személyes céljai eléréséhez. Élvezi az EU által nyújtott előnyöket is, a külföldi munkavállalás és tanulás kibővült lehetőségeit, de az európai politika még annyira sem foglalkoztatja, mint az országos.

A fiataloknak tehát vannak politikai igényeik, mégsem tekintik kötelességüknek a demokrácia működtetését, a részvételt, a mérlegelést és a döntést. Pedig annál immorálisabb politikai attitűd nincs, amely csak igényeket támaszt, de közreműködésre nem hajlandó.

Az érdektelenség legnyilvánvalóbb oka az, hogy a fiatalok nem hiszik el, hogy befolyással lehetnek a politika alakulására, hogy beleszólhat a "nagyok dolgába". Ezért a demokratikus szocializáció hiánya okolható. Hiába oktatnak állampolgári és uniós ismereteket, nemcsak a tanulók éretlenek ezek befogadására, a tanárok nagy része maga is érdektelenséget, vagy éppen politikai elfogultságot mutat, és nincs semmiféle gyakorlat, mely a részvétel hatékonyságát, például a vitakészséget és a vitakultúrát erősítené (például szituációs játékokkal, vitaversenyekkel). A mai iskola pusztán a kapitalista versenyszellem átnevelőtábora, ahol brutális teljesítménykényszerrel ölik ki a tanulókból a közélet iránti érdeklődést, s azt nevelik beléjük, hogy aki "vinni akarja valamire", csak önmaga előmenetelével foglalkozik.

A politikailag elkötelezettnek tűnő fiatalok tájékozottsága is alulmúl minden képzeletet, a politizálásuk kimerül a súlytalan közhelyek puffogtatásában. Az EU-ban csupán az egzisztenciális előnyök, lehetőségek érdeklik őket, az EU politikai jövője éppoly kevéssé, mint hazájuk sorsa.

Olyan szellemi vákuum jött létre, amely egyedül a szélsőséges erőknek kedvez. Ott szívesen fogadják az alulművelt fiatalokat, akik vallásos hitként élik meg politikai elkötelezettségüket, a beléjük plántált dogmákat megkérdőjelezhetetlennek tartják, s ezért elutasítják a racionális érvelést és a demokrácia elveit. A demokratikus szocializáció utolsó esélyét a hallgatói önkormányzatok jelenthetnék, ha nem lennének az önrendelkezés paródiái, s nem tükröznék a hazai közélet szinte összes visszásságát. A legtöbb hallgatói önkormányzat sajátos maffiaként működik, a "kapcsolati korrupció" melegágya. Megfelelő ismeretség révén bárki tisztségekhez, állásokhoz, kollégiumi férőhelyhez vagy szociális támogatáshoz juthat (még ha nem is jogosult rá). Nem csoda, hogy a hallgatói önkormányzatok presztízse olyan alacsony, hogy a tavalyi tandíjellenes tüntetésekre is hálóval kellett összefogdosniuk az embereket, holott ennél közvetlenebbül semmi nem érinthette a hallgatókat.

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Alapjaiban meg kellene változtatni a politikai ifjúsági szervezetek és a hallgatói önkormányzatok működését. Ha sikerülne növelni közéleti súlyukat és függetlenségüket (a pártoktól és a felsőoktatási intézményektől), akkor a demokratikus szocializáció eszközeivé válhatnának. A fiatalok akkor inkább láthatnák a politikai részvétel értelmét, és a politikára többé nem úgy néznének, mint a sorsukra nézve érdektelen hatalmi játékra. A pártok ifjúsági szervezeteinek PR-vállalkozásoktól független, aktív közösségekké, a hallgatói önkormányzatoknak pedig hallgatói "szakszervezetekké" kellene alakulniuk.

Ha a közeljövőben nem lesz elmozdulás ebbe az irányba, akkor az ifjúság döntő többsége teljesen eltávolodik a közélettől, sokan pedig örökre elhagyják Magyarországot, az itthon maradt, aktív fiatalokat pedig elnyelik a politikai szélsőségek. Egy ilyen ifjúsággal a demokrácia lassú halálra van ítélve. Persze azután is lesznek majd egyenpólós, zászlólengető fiatalok. De csak egyetlen színben, hiszen csak egyetlen Párt, egyetlen Cél és egyetlen Vezér marad majd.

A szerző bölcsész, főiskolai hallgató