Az őgyelgés (loitering), az valamiféle kihágásnak számít Amerikában, mintegy a betörés lehetőségeinek szemrevételezése, s ilyesmi láttán az emberek nem késlekednek felvenni a telefont, riasztani a rend őrét. Toledóban tehát célirányosnak tetszően mentem, gyalogoltam. Kozárdon, vagy Ecsegen önfeledten őgyelgek, nézelődöm, megállok és szemrevételezek, magamban megjegyzem a változásokat. A falvakban persze találkozni gyalogosokkal, de a falvak között már csak kocsik járnak. Sok közöttük mikrobusz, terepjáró, pick-up truck. Muszáj a régi országúton menni, mert a patak menti, régi gyalogösvényeket már belepte a gaz. A burina - ahogy errefelé mondják.

Meleg van, odakint 32 fok, idebenn a régi házban 22. Ideális a munkához - ha tudnám, mit kéne tennem. Már ősz óta szerencsétlenkedünk a közös téma megtalálásával, kijelölésével, de nem jutottunk dűlőre. Még leginkább én vagyok a kerék kötője, mivel ragaszkodnék egy közösen felfogott probléma lehető pontos megnevezéséhez. Most aztán, hogy Kende Péter egyik idevágó szövegét olvasom mindennemű tekintély elsorvadásáról, a politikai közösségek határainak szertefoszlásáról lassan az ötlik fel bennem, mi volna, ha én ezt a függetlenség probléma oldaláról venném szemügyre. Mint valami természetes, szinte örökkön tartó folyamatot. A természetadta, de az emberalkotta közösségekből is időtlen idők óta folyik a kiáramlás a mindegyre lazább, az egyén számára kevesebb kötöttséggel járó, történetileg csak időlegesnek tetsző csoportosulásokba. Az erdélyi Apor báró panaszaitól az "egyedül kuglizni" (bowling alone), vagyis a modernkori amerikai kisközösségek felbomlásával való szomorú számvetésig, megszámlálhatatlan az erről szóló híradás. De az individualizáció folyton körbesírt ténye akár pozitív tartalmú is lehet - vagy legalábbis nem azonos a könynyelműséggel, felületességgel -, és a függetlenedés jelenségéhez hasonló, azzal együtt járó, vagy azonos tünet. A tünetek persze ellentmondásosak. A XX. század politikai pártjai, szakszervezetei, tömegmozgalmai látványosan elnéptelenednek, de ugyanez már nem mondható el általában az olyan vallási csoportosulásokról, etnikai vagy nemzeti egységekről, amelyek politikailag is hatóképes, sőt militánsan ütőképes intézményeket éltetnek.

De sok értelme nincs egy világmindenségre érvényes törvényt kitalálni. Lehet persze vitatkozni azokkal, akik nem hisznek a független gondolkodásban, a politikai pártoktól független értelmiségi álláspont lehetőségében, illetve - ha hisznek is - akkor azt morálisan mélyen elítélik (egészen a Dolchstoss-legendák újra feltalálásáig, miszerint ennek vagy annak a kormányzati sikertelenségnek az értelmiség árulása, a kormány hátba döfés az oka). A független gondolkodás ugyanis az első lépcsőfok, amely bárminemű politikai vagy egyéb közösség felbomlásához vezet. Ez persze, önmagában nem több mint lerágott csont. Az aktualitáson kívül lehet-e erről valami újat mondani?

Új és a polgármester aszszony kifogyhatatlan energiáit ismerve kissé ijesztő hír, hogy a Kohut-kúria helyén palóc skanzen épülne. Előadóteremmel, földalatti garázssal, wellnessrészleggel - félmilliárdért. Ha ez megtörténik, akkor nekünk innen menekülni kell. Találtam itt a konyhaasztalon egy színes prospektust a Dél-Cserhát körzetéről, s abban meg az van, hogy a kastély helyén lovas turistáknak lenne pihenőhely. Ez valamivel jobban hangzik - de az volna a jó, ha maradna a csönd. Nem tudom, mire vezet ez a turizmus mánia. A helyzet persze az, hogy itt a faluban van már hat-hét, sok személyt befogadni képes vendégház - de vendég egy szál se. (Vélem én, de kérdezősködésemre aztán kiderül, hogy a kozárdi szálláshelyek évi kihasználtsága 70%-os, ami - tekintve, hogy 60%-ig nagyon kedvező a falusi turizmust támogató adókedvezmény - már több a kelleténél.) Az említett prospektusban meg látom, hogy a környező falvak dugig vannak kulcsos házakkal, panziókkal, vendégházakkal, kastélyszállókkal. Hát, nem tudom.

Nógrád megye, Salgótarján és a mára rokkantnyugdíjasok lakta bányászkörzetek kivételével, inkább a konzervatív oldalra szavaz. Sok helyen lógnak kopott, napszítta nemzeti zászlók. Sok helyen látni kopjafát, szekercével nagyolt, magyaros faszobrokat. Kozárdon különösen. De mintha ezen túlmenően is a kisvállalkozók, farmerkodó családi gazdaságok inkább jobbra húznának. Érthetően. A szocialistákkal szimpatizáló vállalkozók között valahogy nehezebb elképzelni vendéglátósokat, szürke marhában, mangalicában utazó vállalkozókat. A szocialistákhoz attitüdinálisan - áthagyományozott kapcsolati hálójuk érdekközvetlenségéről már nem is szólva - közelebb áll a génkezelt növények engedélyezéséért fellépő nagygazdaság, mint a biofarmerkedés. A szabad demokraták erőlködhetnek, Magyarország jobbról fog zöldülni.

De térjünk a tárgyra. Látható-e valami a függetlenség nézőpontjából?

Kende Péter a Demokrácia megszaladásáról készített vázlatában azt mondja, hogy a rendszerváltozás éveiben "a demokrácia elszabadulásának feltételeit a szabadság eufóriája teremtette meg". A demokrácia megszaladásának, elvi céljain való túlfutásának, egyes intézményeinek elefantiázisszerű kóros túlburjánzása (pl. a népszavazás nyakra-főre) végső soron a kormányozhatatlanság rémét idézik fel, előrevetítve ennek tényét. No, a kormányozhatatlanság kérdésére majd később visszatérek. Kende Péter gondolatmenetének fő tézise az, hogy "a liberális demokrácia alapelvei tartalmuknál fogva alkalmatlanok egy stabil egyensúlyban maradó társadalmi és kormányzati rendszer meghatározására". A politikai közösségek határainak elmosódása, a mindennemű közösségi kötelmektől függetlenedő individualizmus tekintélynélkülisége, és a legutóbbi időkig csak-csak fékezőleg ható konzervatív intézmények elerőtlenedése, mind-mind a demokrácia túlfutásának a jele. Az egyenlőség, méltányosság, igazságosság és az emberi jog elveinek parttalansága és egymással való összeegyeztethetetlensége mintegy generálói a politikai bizonytalanságnak és a fenyegető kormányozhatatlanságnak. "A liberális demokrácia alapelveinek ez a fogalmi határtalansága az, amely szélesre tárja a kapukat mindenfajta "megszaladás" előtt". Péter Arisztotelész mellett - akiről tudott, hogy nem volt az antik demokrácia rajongója -, Joseph Schumpeterre hivatkozik, nevezetesen arra, hogy a régi európai rendből kiszabaduló és pusztán a liberális demokrácia elveire építő kapitalizmus a "régi hierarchiák tekintélye és összefogó ereje nélkül nem képes fennmaradni". A szóban forgó írás megbeszélésén, Péter a vita élénkségét provokálandó, sejtelmesen somolyogva, a leírtakhoz még azt is hozzáfűzte: "a józan észnek nincs státusza a liberális demokráciában".

Na, ez már mégiscsak sok! - buktak elő az első reakciók. Liberális elvek ide vagy oda, itt már a demokrácia kérdésének egésze vetődik fel. Ráadásul Péter vázlatában egyszerre merülnek fel, és kerülnek egymás mellé megszaladás címén teoretikus és történelmi problémák, valamint a demokrácia elvei, hazai gyakorlata és a kelet-európai régió e vonatkozású sajátosságai. Csakhát! Csak hát a felsorolt, s együttesükben joggal aggasztó jelenségek félresöpörhetetlen napi tapasztalatok.

Elsőre arra gondoltam, hogy a XX. század utolsó harmadáig oly megszokottnak vett politikai közösségek határainak kirojtosodását, elmosódását érdemes az egyén történelmi léptékű függetlenedésének számlájára írni. Hogy a kényszerközösségekből, vagy a megunt együttesekből való kilépés, kimaradás, elszakadás, vagyis az egyén függetlenedési folyamata játszik ebben főszerepet. Újramondani a független értelmiség igaz meséjét? De akkor inkább már magáról a függetlenség fogalmáról kellene beszélni, ami e kérdésbokor gyökere. Mi az? Mit jelent? Hamar kiviláglik persze, hogy ez - legalábbis esetemben - inkább csak egy zsákutca. De azért sétáljunk be egy kicsit.

A függetlenség fogalmi zsákutcája

Nekünk magyaroknak a függetlenség igen ismerős szó - hisz mindig hiányával éltünk.

Mi jut eszembe a függetlenség szóról? A falusi magány mímelése közepette, könyvtár és internet nélkül nem sok. Voltak ilyen nevű újságok; voltak ilyen nevű pártok. A függetlenségiek! A függetlenség a dualizmus idején nagyon fontos szó volt (Gotterhalte-afférok, kardbojtpolitika, honvédtüzérség, Ady Endre, szeparatizmus, nemzetállamiság - az egész szabadságharcos történelem az önálló államiságért stb.) - De kiket is hatott át az ország függetlenségének érzeménye? Nos, jobbára csak azokat, akiket ma politikai elitnek mondunk. Kossuth Lajos neve összeforrt az ország függetlenségének követelésével, de a mélyre ivódott, ám szótalan népi emlékezetben, a rendi kötelmekből való kiszabadulással, a földesuraktól való függetlenedéssel kapcsolódott össze. A későbbi közjogi pártokból összetevődő parlament függetlenségpárti korifeusai alatt, mögött a sok-sok évtizedig fennmaradó falusi olvasókörök, a Kossuth-körök jelzik ezt. Meglepetésszerűen máig.

De tovább: függ, függő, független; a Habsburgok fügét mutattak a függetlenségnek; függő ón, falon függő, fülönfüggő; dependensek és independensek (vallás- és egyháztörténet; az egész kereszténység a kezdettől fogva az eretnekek függetlenedésével kínlódik - valójában igen sikeresen).

A globalizáció és az interdependencia. Ajvé! Két tanulmánykötetet is írtunk erről.

Kilépés, eltávolodás, szakítás, reformációk.

Kötetlenség = függetlenség; kötetlenség az elkötelezettséggel szemben; az elkötelezettség karrierje az első világháború után igen hosszan. Miért változott meg az intellektuális klíma? Doris Lessing valahai kommunistaságán rágódva két önéletrajzi köteten keresztül minduntalan visszatér arra, hogyan próbált lassan, többször nekirugaszkodva kimászni az ÜGY iránti elkötelezettségből - hogy aztán csak baloldali maradjon. (Under my Skin és Walking in the Shade, 1995-ben és 1998-ban)

Vas István költő, akinek az elkötelezettségről mindig a kötél jutott eszébe, igencsak viszolygott ettől az 1970-es években még pozitíve emlegetett fogalomtól, s ennek számos nyilatkozatában hangot is adott. Lényegében, ahogy a népdal kifejezi ezt: "ha szaladok, meg találnak lőni, ha megállok, meg fognak kötözni". Kötéllel fogták, felkötötték, kikötötték - mármint a katonát büntetésül. Legyen példa az 1939-es katonai fenyítési nemek és szabályok a magyar királyi honvédségnél: "2007. p. "Háború idején a hadrakelt seregnél minden fenyítésre jogosult parancsnok, a hátországban pedig oszt.pk-tól felfelé rendfokozat nélküli egyéneket 2 órai ťmegkötözésselŤ fenyíthet meg. 2008. p. Meneteknél és a hadrakelt seregnél a szigorított magány- és szigorú fogságnál csak a szolg. mentes időben kell a fenyítettet valamilyen őrségen tartani. Magány- és szigorú fogságot hetenként kétszer böjttel kell súlyosbítani, továbbá - csak rendfokozat nélkülieknél - naponta 6 órára ťgúzsbakötéstŤ kell alkalmazni." - A szabályzat nem használja a kikötés fogalmát, és a megkötözés és a gúzsbakötés szó viszont idézőjelben szerepel. Hogy van ez? (in Katonai zseblexikon 1939; A legújabb szabályzatok alapján összeállította Zachár Sándor vezérkari őrnagy; Kiadását a honvédség főparancsnoka 32.963/eln. kik 1939 szám alatt engedélyezte; Attila Nyomda Rt. Budapest; kiemelések mind az eredeti szövegben.)

A függetlenség az értelmiség esetében külön jelentéssel és jelentőséggel bír. Erről már irdatlanul sokat írtak. A történelmi régiségben a tanulás ritka lehetőség volt és az iskolázottság egyértelműen függetlenedést jelentett a rendi kötelmektől az alsóbb néprétegekből származónak. A XIX. századra a középiskolai végzettségű iskolázottság honorácior rangra emelte alanyát, kiemelte a társadalmi nemtelenségből. Később pedig, az előző századfordulóra, és attól kezdve szinte az 1989-es rendszerváltozásig a kontinentális európai értelmiség, s azon belül a mérvadó közéleti értelmiség (public intellectuals, az intelligencia mint társadalmi csoport) nemcsak egyszerűen jelentős függetlenséget élvezett, hanem történelmileg példátlan tekintélyre tett szert a közélet ügyeiben. Most látni csak igazán, amikor ez a tekintély az utóbbi századfordulóra viszonylag gyorsan elpárolgott, hogy nem is oly régen még mekkora közvélemény-mozgósító hatást tudott adott esetben ez a független értelmiség kifejteni Európa mindkét, egyébként nagyon különböző részében. A Dreyfus-per során állást foglaló értelmiségieket nemzetközi közfigyelem és követő állásfoglalás kísérte az 1900-as évek elején. Jean-Paul Sartre-nak, Simone de Beauvoir-nak, Albert Camus-nek vagy Raymond Aronnak, az úgynevezett párizsi mandarinoknak a második világháború után országhatárokon átható befolyása volt. Az 1980-as években pedig a lengyel Adam Michnik, vagy a cseh Vaclav Hável és hasonló kelet-európai társaik megszólalásait és tetteit nemzetközi figyelem övezte, politikai jelentőséggel bírtak. Ez szorosan kötődött ahhoz, amit csak az értelmiség tekintélyének nevezhetünk, ami pedig társadalmi és politikai függetlenségén nyugodott. Ez aztán rohamosan változott, "olykor Tony Blair is félrevonult kivételezett újságírókkal és más tollforgató udvaroncokkal", de ezek a "politikai imázsépítő gyakorlatok azonban semmi hatást sem tettek a konkrét intézkedésekre", miként az európai értelmiségnek 2003 után, az iraki háborúval kapcsolatos vitája is a legteljesebb mértékben hidegen hagyta a közvéleményt. (az idézet Tony Judt: A háború után; Európa története 1945 után; Európa K. 2007, Budapest II. k. 450. oldaláról, de a könyv majd minden részében kitér az értelmiség szerepére. Lásd különösen az Európa mint életforma című zárófejezetet.). Mára ebből inkább csak emlékek maradtak. Mostanra az értelmiség tekintélye olybá lett Európában, mint amit a gúnyos angol fordulat kifejez: chattering class, azaz fecsegők társasága.

Az értelmiséggel kapcsolatban előszeretettel szokták emlegetni a felelősségét, illetve ostorozni felelőtlenségét. Ha ez így van, vagy így lenne, akkor - merőben elvont alapon - nem lehet szó függetlenségéről. A felelősség függelmi viszonyt tételez fel. Ma az ideál gyanánt emlegetett értelmiségi politikai pártoktól független, de felelősséggel tartozik hazájának, népének, országának. Ergo, jelentsen bármit az utóbbi három fogalom, azoktól nem független. Vagy nem illik, hogy független legyen? És az emberiség, az kutya? És aki nem evilági mértékek szerint él? - Ezért is írtam Elemér születésnapi köszöntésekor az értelmiség és a felelősség viszonyáról; függetlensége védelmében cáfolva a felelősségét. Nem inkább az értelmiség hagyományos felfogásának eljelentéktelenedéséről kellett volna írnom?

Függelmi viszonyok rendje. Az alantosok nem alantasok! Felelősséggel csak az elöljárónak, de nem a feljebbvalónak tartozunk stb.

De jobb ezt abbahagyni, mert az ilyesmiben Bartos Tibor káprázatos, asszociatív szótára az igazi. Úgy tűnik persze, mintha a függetlenedés - kiválni valamilyen csoport kötelmeiből - az emberiség egész történetét végigkísérné. Sőt, mintha a biológiai evolúció is, a mutánsok önállósodása is valami ilyesmi volna - és ez aztán már nem is antropomorfizmus, hanem egyenesen szociomorfizmus - ami aztán már mindennek a teteje. És ha így van, akkor mi van?

Akkor már inkább egy másik zsákutca

Czigány Lóránt, félszázados londoni tapasztalatai alapján többször mondta, hogy az angol könyvpiacon a XVII-XVIII. századi, nagy, erdélyi emlékírókat kellene megjelentetni, nem az itthon éppen divatos regényírókat. Az életrajzok, önéletrajzok, emlékiratok, levelezések iránt Angliában kifogyhatatlan az érdeklődés. Ezeket magam is igen kedvelem. A regénykönyvekben is azt, azokat szeretem, amelyek elhitetik velem, hogy a dolgok úgy eshettek meg, ahogy le van írva. Hogy a tárgyak, kapcsolatok, működésmódok, s az adott kor, vagy helyzet mindent beborító hangulata megfelelhetett a leírtaknak. Ha csak a szerző képzelődését, filozofálgatását, s nem az okosságával is rendezett ismereteit hallom ki a sorokból, elmegy a kedvem az olvasástól. Az életrajzokból, de a regények társadalom- és korrajzából is tanulni akarok. Várom, hogy a szerző helyettem is elvégezzen számos kutatást, s elfogadhatóan adjon számot társadalmi viszonyokról, városszerkezetről, személyiségekről, korhangulatokról, érzelmi megnyilvánulásokról, szóval mindarról, amit konkrét totalitásnak mondanak. A biográfiák szerzőiről eleve feltételezzük, hogy a tárgyul választott személy életét, korát alaposan megvizsgálták. A végeredmény jó minőségére persze semmi garancia nincs, de az azért valószínűsíthető, hogy a leírtakat a szerző nem az ujjából szopta. Sőt, az ujjából semmit se szopjon, ne egészítsen ki történeteket fantáziája segítségével, s főleg ne találjon ki párbeszédeket, stb. Egy ilyen "sült-realista" ízlés alapján jobb, ha bevallom, Leonard Woolf emlékiratának kötetei inkább kedvemre valók, mint világhírű feleségének regényei. Virginia Woolftól is inkább a naplóit és leveleit olvasom.

A valóság visszaadására, mint valami megtörtént dologról, elmúlt események valóságáról, lényegéről való számadásra Doris Lessing szerint csak a regényíró művészi, alkotó fantáziája révén van lehetőség. A korhangulat, korérzelem, helyzetérzékelés faktumokkal nem adható vissza. E módon a valamikori valóság nem írható le, nem ismerhető fel. A faktumokat fikciókkal kell köríteni, hogy kiadják a valóságot. De az olvasók - 100 közül 99, idézi Virginia Woolfot - tényleges, "tárgyszerű" (sachliche - mondhatnánk) individuumokat kívánnak, egy az egyben megtörtént eseményekről akarnak olvasni, s nem arra kíváncsiak, hogy miről fantáziál az író. Igen elégedetlenek, amikor a szerzőtől arról értesülnek, hogy egy figura több ténylegesen élt-élő személyből van összegyúrva. De akkor olvassanak biográfiákat! - mondja neheztelően Doris Lessing. A Nobel-díjas Lessing kifejezetten ingerült emiatt a realista igény miatt. Ő csak történetet akar mondani, de már nem lehet úgy, mint valaha - panaszolja, amikor még a történetmondás telve volt képzelettel, s lehetett az mítosz, legenda, parabola vagy fabula. Az úgynevezett realista regény kialakulásával az olvasók rövidlátóvá, képzeletszegénnyé lettek, s az olvasottakban állandóan különválasztják az igazságot és a fantáziát. A képzelet reluktanciája! A vonakodó képzelet! - ítél az író. (Walking in the Shade; Flamingo-HaperCollins, 1998. 307. o. és környéke) - Szóval az olvasók túlnyomó többsége ilyen megátalkodott nyárspolgár, mélyen átitatva a filiszteri középszerűséggel.

Nem szeretnék túlzottan naivnak látszani, de itt valami nincs rendben. Tudom, hogy a valóság és a fikció az irodalomtudomány hatalmas témája, s a regényelméleti és esztétikai elemzések tömege foglalkozik ezzel. De ezen kívül is létezik egyrészt az a megközelítés, hogy történelmi tudatunk, tudásunk, a különböző minőségben előállított történelemképek egyaránt jelenfüggő, társadalmi konstrukciók, ergo minden, amit tudunk, eszerint fikciónak mondható. Másrészt a faktumok kiirthatatlanok a történelemből, még inkább az irántuk való kíváncsiság, ami bennünk van a hogyan is volt valójában? kérdéseként. Ezen viaskodnak egymással a történetírás különféle elméletei. Ez az irodalom terén azonban másként vetődik fel. A mesehallgatás, mítoszmesélés régvolt idejétől fogva, de annak mineműségétől messzemenően befolyásolva, a műalkotástól inkább az úgynevezett igazságot, igazságérzetünk kielégítését, mintsem a valódiságot vártuk-várjuk el. A modernitás regényirodalma aztán ezerféle sikeres és sikertelen próbálkozással nagy valóságteremtővé lett, megkonstruálta a történelem egy-egy darabját. Amit mi a történelem valóságáról tudunk, azt nem történelemkönyvekből és nem történelemórákon tanítottakból, hanem alapvetően regényekből tudjuk. Jókai, Dickens, Tolsztoj, Victor Hugo és társaik tisztázták számunkra hazánk és Európa történetének egy-egy foltját. Amiről nem írtak, arról nem tudunk semmit. Azok közé tartoztak, aki - miként Pierre Nora mondja - megteremtették a történelem helyeit, történelmi tablókat festve megképezték a kollektív történelmi tudatot - ami mára egy újabb tárgya lett a történetírásnak. A példaként említett írók nem művelték a történelemtudományt; inkább úgy festettek történelemképeket, mint ahogy manapság áhítoznak egyesek-sokak politikailag használható jövőképekre. Ők a nagyrealisták, a nagy realista mesemondók. Számunkra, akik nem vagyunk szaktörténészek, ők mutatták be a történelem egy-egy szeletét. Ezt aztán a történettudomány kiegészíti, módosítja, cáfolja. De egyre megy; mindez a bírálat többnyire benn reked a történészek között, s alig-alig hat a közismeretre. Eközben az irodalomtudomány a nagyrealizmust messze maga mögé utasító prózairodalmat értelmezve a fikció dicséretét zengi. Mint valami olyanét, ami nem "valóságreferenciális". Ez egy szofisztikált műszó, s olyasmit jelöl, aminek köze van a valósághoz, de az író új világokat alkotó, s ekként világformáló alkotó képzeletéhez képest széptanilag másodlagos, sőt, triviális. Jó, bizonyára így van. Rendben van, elhisszük. hogy a "tapasztalati világmodellekre a regény szövegtere és jelentésvilága valóságanalóg módon nem vonatkoztatható" (ez csak egy irodalomtudósi szövegekből kompilált álidézet). S ha a faktumok, vagyis események, dátumok, összegek stb. nem adják ki egészében a valóságot, akkor azt valóban ki kell egészíteni. A Hol volt? Mikor volt? Mennyi volt? kérdései mellett épp oly érvényes kérdések a Mit gondolt? Mit érzett? jellegű kérdések is. Nyilvánvaló, hogy az ezekre adható válasz csak a képzeletből fakad - kivéve a naplókat, emlékiratokat, leveleket, önéletrajzokat. Hogy ezek valóságtartalma nem ellenőrizhető? Hogy az életrajzok egytől-egyik önigazolóan hazudnak? Hogy az emlékezet csalóka? De mennyivel megbízhatóbb például Aragónia 1450-es össznemzeti termékére vonatkozó becslés, vagy 1650-ben a Loire-menti helyi és regionális éhséglázadások számáról szóló, éppen fennmaradt jelentés - tekintetbe véve, hogy az éhséglázadások sosem éhínség idején, hanem az attól való, híreken és rémhíreken alapuló félelem következtében törtek ki, s a jelentések íróját se akkor, se később, senki se kontrollálta, hogy mely zendüléseket, lázadásokat sorolt akkor épp az éhséglázadások körébe. Azért mert véletlenül ezek az észleletek maradtak meg egy levéltárban?

Vagyis a faktumok - ha adataink hozzávetőlegesen helyesek is - még nem a valóság teljessége. A vágyak, félelmek, gondolatok is éppen úgy részei és bizony ténysúlyú részei a valóságnak, mint a tényszerű tények. Ez utóbbiakról azonban még leginkább az autobiográfiákból, levelezésekből és memoárokból tudhatunk meg valamit. Hogy nem művészi alkotások? Kit érdekel? - De "valóságreferenciálisak".

No, persze az emlékiratokkal is adódhatnak bajok. Itt van mindjárt Bethlen Miklós francia emlékirata. "1736-ban amszterdami jelzéssel, de tulajdonképpen roueni nyomdában jelent meg a Memoires historiques du Comte Betlem-Niklós, Contenant l'Histoire des derniers Troubles de Transylvanie (Bethlen Miklós gróf emlékiratai, amelyek az utolsó erdélyi zavarok történetét tartalmazzák) című munka." - olvassuk Köpeczi Béla tanulmányának első mondatát. Az írásból azonban - amely 1977-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál a Függetlenség és haladás; Politikai gondolkodás a régi magyar függetlenségi harcok századában című kötetében - hamarosan kiderül, hogy nem csak a kiadói jelzéssel van baj, de a szerző se azonos a feltüntetett auktorral, s az önéletrajzi elemek nem csupán szubjektívek, szépítések, hanem az írói képzelet kiteljesedései. A "francia preciozitás szabályai szerint", a korízlésnek megfelelően Bethlen Miklós halálosan szerelmes lesz, számos alkalommal elalél, reménytelen szerelmében súlyosan megbetegszik, s fiktív vándormotívumokkal teletűzdelt kalandokon esik át. Köpeczi Béla filológiailag feltáró írásából megtudhatjuk, hogy egy francia politikai ágens, aki a szöveget alkotta, találkozott ugyan Bethlen Miklóssal, tudott is valamit róla, de az álszerzőként feltüntetett erdélyi politikus élettörténete virágos kitaláció, miközben az "erdélyi zavarok" leírása igencsak "valóságreferenciális". Megtudjuk továbbá azt is, hogy a XVII. század précieux irodalmában a szerelmi kalandokat szerették történelmi keretbe foglalni, de mint egy ilyen mű szereplője kijelenti: "Megutáltam a historikusok által írt történelmet". Ekkortájt valóságos divatja kerekedik a fiktív memoárok írásának. Bethlen Miklós, még a XIX. század elején immár magyarra is fordított fiktív emlékirata ebbe a sorba tartozik. De nem hiányzott e divat kritikája sem a korabeli francia irodalomból. A tanulmány kitér erre is, s idéz az egyik folyóirat kritikájából: "nem szabad öszszekeverni a történelmet (histoire) és az elbeszélést (historiette), és bár Caesarnak sok gáláns kalandja volt, mégsem látjuk, hogy ezt az összekeverést alkalmazta volna emlékirataiban".

Sose tudjuk meg milyen volt a falernumi bor íze az ókori Rómában, vagy a középkorban mikor mi késztette nevetésre az udvari embert.

És manapság is, se szeri se száma a dokumentumprózába oltott regényeknek, az "irodalmilag megemelt" tényleírásoknak, a Szolzsenyicin-, vagy Akszjonov-féle történelmet pótló, regényformájú történelemképeknek, illetve a közhangulatot, közérzetet is számba venni igyekvő történelmi elemzéseknek (például Tony Judt történészi leírásai arról, hogyan hatott a romba dőlt Európa látványa a második világháború után az üszkös romok között élőkre). Tényéhségünk érzelmekkel telített hangulati űr - fikcióért kiált.

De hol is hagytuk a függetlenséget?

Az irodalmi hályogkovácskodás közben azért belenéztem Russell vaskos filozófiatörténetének tárgymutatójába. Az independence fogalom egyetlen egyszer szerepel. Bertrand Russell megrója Arisztotelészt, hogy az államok méretével kapcsolatban ugyanazt a hibát követi el, mint a modern liberálisok. Úgy véli, hogy Arisztotelész korában a polisz, a városállam, mint a társadalmat keretező politikai intézmény már elavult volt, mert nem tudta magát megvédeni a hódító Makedóniával szemben. "Manapság - fogalmaz Russell 1941-ben - épp oly hiábavaló komplett függetlenségről beszélni Görögország vagy bármely más kis ország vonatkozásában, mint amilyen képtelenség volt ez egy olyan város esetében, amely egy kis dombról áttekinthető volt. Valódi függetlenség nem lehetséges, kivéve egy olyan állam vagy szövetség esetében, amely saját erejénél fogva képes bármely idegen hódítást elhárítani. Nincs olyan, az Egyesült Államoknál és a Brit Birodalomnál kisebb államalakulat - de az előzőeknél is csak kellő elszánással -, amely kielégítené ezt a követelményt; és talán még ezek is túl kicsik ehhez" (filozófiatörténete angol kiadásának 203. oldalán). Szóval már Russell is hibáztatja a modern liberálisokat, nemcsak Kende Péter.

Azóta, 1941 óta változott a világ. A XX. század második felére már szinte multiplikálódnak a jogilag függetlennek elismert politikai egységek. Egyre több a kicsi, sőt apró ország, és ezek kevéssé idegesítik magukat a globális interdependencia közepette a függetlenséggel - hisz előzőleg is, egy nagyobb formáción belül, ennek hiányával éltek. Mára jelentősen csökkent a nagy terület ázsiója. Az egységesülés, területnagyobbítás helyett évtizedek óta az állami szeceszsziók korát éljük. Érdekesen ír erről David Gilmour - ő Lampedusa, lord Curzon és Kipling biográfusa is - amikor egy legújabb Garibaldi-életrajz nyomán a mai Itáliáról meditál. A nemzetközi politikában évek óta a megrökönyödés és a viccelődés tárgya Padánia, mint az északolasz Lombard Liga célkitűzése, vagyis a Pó fölötti részek önálló, független állammá válása. Miért volna ez olyan butaság? - kérdi Gilmour, hiszen a virágzó Írország, Hollandia, vagy Dánia kisebbek, mint ez az elképzelt Padánia. De milyen is az olasz egység mögötti történelem? Amikor Garibaldi felszabadította a Pápai Államot, meghökkenve tapasztalhatta, hogy a pápa alattvalói nem is olyan nagyon akartak felszabadulni, s kissé - ha hihetünk a folklorisztikus legendáknak - még ma is betolakodóknak tekintik a felszabadítókat. És egyébként is, a mából visszatekintve, tényleg oly gyümölcsöző volt az olaszoknak Olaszország XIX. századi egyesítése? Nem inkább kölcsönösen korrumpálta egymást Észak és Dél egymástól merőben eltérő társadalma? Biztos, hogy roszszabb helyzetben lenne a mainál Nápoly városa, egykor egy több száz éves önálló politikai egység fővárosa, mint most? Amikor Garibaldi, az itáliai egységesülés hérosza partra szállván és példátlan szerencsés katonai sikersorozaton keresztül meghódította a Nápolyi Királyságot, akkor mintegy tálcán, gálánsan átnyújtotta azt Victor Emánuelnak, a piemonti királynak. A piemontiak aztán annektáltak, s oly megvetően bántak mindennel és mindenkivel, hogy ez egy hosszú, ellenük folyó gerillaháborúnak és a szicíliai felkelésnek lett a forrása. (David Gilmour: Garibaldi's Gift; a New York Review of Books, 2008. június 26-i számában). Vagyis a déliek, e megfacsart történelmi okoskodás szerint, a függetlenségükért harcoltak - sikertelenül.

De az államok vágyott, valóságos, vagy elvesztett függetlenségéről szólva ideje már észlelnem, hogy a függetlenség kérdése az államok kérdése. A függetlenség fogalma viszonylag pontos értelemmel csak az állam fogalomkörében létezik, közelebbről az államközi viszonyokban. Akárcsak a szuverenitás. Minden más esetben csak egy nyomatékosító hasonlatról lehet szó. Már - még 1994-ben -, amikor a szuverenitásról vitatkoztunk és írtuk, rájöttünk, hogy a függetlenség nem szinonimája a szuverenitásnak, csak elengedhetetlen attribútuma, miként az integritás és az önrendelkezés. És még az állam esetében is jobb csak a függetlenség fogalom jelentésének viszonylagosságát hangsúlyozni. "A nyelv adjon formát az igazságnak, de anélkül, hogy feladná annak lényegi meghatározatlanságát". ("Language must lend shape to truth without betraying its essential indeterminacy" - másolom ide Terry Eagleton mondatát a London Review of Books 2008. június 19-i számából.) A túldefiniált, a túl élesre fent fogalmak használhatatlanok. A dán fizikus, Niels Bohr egy baráti kiránduláson mosogatott, s konstatálta: az edény koszos, a mosogatóvíz is koszos, miként a mosogatórongy is, s a mindegyre piszkolódó törlőruhával mégis tisztára varázsolódik az edény (legutóbb Mérő László idézte a történetet a Magyar Narancsban, 2008. június 19.). Életlen fogalmainkkal így faragunk ki (egymást is) metsző elveket. Így a liberális demokrácia alapelveit is.

(Folytatjuk)

Könyvközi jegyzetek a Korridor csoport munkájához 2008 nyarán.

Gombár Csaba