Az erzsébetvárosi önkormányzat több képviselőjének, majd polgármesterének letartóztatása váratlan fordulat volt a zsidónegyed szisztematikus lebontásának sokéves történetében. Az ezredforduló után ugyanis a második világháború utáni korszak legnagyobb méretű ingatlan- és értékpusztítása kezdődött a városban. Minden jel arra mutatott, hogy az önkormányzati korrupciós ingatlanspekuláció nem irgalmaz Budapest építészeti örökségének.

Az ügyészség tizennégy épület értékesítésével kapcsolatban megalapozottnak minősítette gyanút, majd két civil szervezet további tizenkét épülettel kapcsolatban tett feljelentést. A kerület által értékesített házak száma ennek több mint a háromszorosa. Figyelemre méltó, hogy bontott épületek nem szerepelnek az ügyészségi listában, és a kiegészítő feljelentésben említett épületek között is csak egy ilyen akad. A büntetőjogi fordulatok tehát önmagukban keveset árulnak el arról, hogy mi folyik a város szívében, mert a tranzakciókra irányulnak, ám a tragikus következményre, a régi pesti városnegyed elpusztítására nem.

A pesti zsidónegyedben eddig húsz házat bontottak le, négynek megmaradt a homlokzata. Három ház műemlékké nyilvánítása folyamatban volt, amikor az önkormányzat zöld jelzést adott a dózernek. De nem csupán ennyiről van szó, hanem a környező házaktól teljesen eltérő stílusú és magasságú épületek felhúzásáról, egész utcák, belső udvarok, átjárók eltüntetéséről, sőt az eredeti utcahálózat átszabásáról. Lényegében eltűnt a Holló utca, eltűnőben van a Kazinczy utca vele párhuzamos szakasza, és meg vannak számlálva a Síp utca évei is. A Király utcai házak zöme is eltűnt volna már, ha nem indul el az ügyészségi vizsgálat, és az egyik épület bérlői nem indítanak pert elővásárlási joguk érvényesítéséért. Ha a műemlékvédelmi szakhatóság nem akadályozta volna meg, már csaknem az egész Klauzál utcát lebontották volna.

A megmaradó épületeknek és homlokzatoknak semmilyen szerves közük nincs a mögöttük magasodó épületekhez, de még díszleteknek sem nevezhetők, mert el sem fedik azokat. Hiába van már számos egyedi műemlékké nyilvánított épület, azok közül sokat már kiürítettek, az üres épületek állaga pedig gyorsan romlik. De ha ezek többségét sikerülne is megmenteni, akkor is agyonnyomják őket az új gigantikus magasságú épületek. Ha tömbönként összegezzük az eddigi veszteségeket és a veszélyeztetett épületeket, akkor kimondhatjuk: a pesti zsidónegyed elpusztítása befejezett tény.

Aligha kétséges, hogy a folyamat több tízmilliárdos hozama részben párt közeli kasszákba vándorol. A szisztémát sokan leírták már: egy minimális törzstőkével éppen csak megalakult kft. kapja meg a kiválasztott ingatlan opciós jogát, majd az opciós joggal "felértékelt" cég üzletrészének többségét egy offshore cég szerzi meg, hogy aztán továbbadja a tényleges befektetőnek; a harmadik fázisban az értékkülönbözet hússzoros.

A belső kerületek a rendszerváltás óta szeretnének megszabadulni a szegény családoktól. Az első években ez még nehezen ment. Az ezredforduló után következett be a döntő fordulat, amikor az ingatlanok értéknövekedése már az épületek kivásárlását, illetve a bérleti jog megváltását is lehetővé tette. A horribilis ingatlanvagyonnal rendelkező kerületi önkormányzatot - a helyi államot - nála sokkalta hatalmasabb befektetői érdekcsoportok kerítették hatalmukba. A korrupciós szakirodalom ezt nevezi state capture, tehát államfogság típusú korrupciónak.

Ennyit az érdekekről.

Az érdektelenségre nehezebb magyarázatot találni: sem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, sem a Fővárosi Önkormányzat nem kívánta alkalmazni a kulturális örökséget védő, vagy a világörökségi zónát lehatároló jogszabályokat, pedig lehetőségük lett volna a folyamat megállítására. A szakminiszternek, a főpolgármesternek szavuk sem volt a gátlástalan pusztításról. Lehet, hogy a posztkommunista országok városainak végzetében osztozik Budapest is: tönkrement, leromlott belső területe az ingatlanmaffia szabad vadászterületévé válik. Egyszer talán majd megértjük, mi történt. De akkor már késő lesz.

A tanulmány teljes szövegét a Beszélő májusi száma közli.

A szerzők: Sipos Anett újságíró, Zolnay János szociológus