A Budapest rehabilitációjáért felelős főpolgármester-helyettes bejelentette: július elejétől augusztus elejéig mesterséges dugókat keltve szűkítik a legforgalmasabb belvárosi főutakat: a Kossuth Lajos utcát, a Rákóczi utat, a Hegyalja utat, a József Attila utcát, az Üllői utat és a Bajcsy-Zsilinszky utat. Az autósok mehetnek a búsba, helyüket parkolók, kerékpárosok, buszsávok foglalják majd el.

Mi ok a háborgásra?

Ikvai-Szabó Imre e bejelentéssel a hivatal bölcs előrelátását igazolja. Nem napi gondokra szegezi figyelmét, hanem a messzi horizonton kutat, amikor erejét felülmúlva rehabilitálni akar. Élhető várost lát a délibábos messzeségben, és ezt a szándékát nem vitathatja el tőle senki. Szűkagyúak! Értsük végre meg: nem forgácsolhatja energiáit a lerobbant tömegközlekedésre. Nem vonhatja el figyelmét, hogy az utóbbi harminc évben vagy négyszázezren menekültek az agglomerációba, az ő bajuk, hogy nem gondoltak előre, járjanak be dolgozni, ahogy tudnak. Nem meditálhat azon, vajon miért, hogy az Erzsébet hídról bugyborékoló forgalom mindig csak az Astoriáig árad, onnan apad. Nem töprenghet azon, miért áll meg az egész város, ha esni kezd. Miért, hogy ha az Árpád hídon két autó koccan, akkor a Szentendrei úti kocsisor Békásmegyerig áll. Pedig alighanem bármelyik kacskaringózó pizzafutár választ tudna neki adni.

A hivatal kötelessége a tág látókör, nem a beszűkült hétköznap. Persze, a hivatal bölcsessége párban jár bizonyos civil kezdeményezésekkel. A Levegő Munkacsoport legott ott terem, hol dolog van. Olyan hévvel, amilyent zöldektől csak a körgyűrű elleni tiltakozásnál tapasztalhattunk, bár ezt a hevületet sokan inkább látták volna viszont a Hungária körúton, délután öt tájban, füstös trélerek és konténerszállítók százai között. Nem látták.

Mire a hőbörgés? A főváros vezetése csak a világtrendet figyeli. Éles szemmel a lényeget fogja meg: stimulus kell. Stimulus, ami a békacombot újra rángani készteti, ha esetleg nem rángana magától. Stimulus ahhoz a kísérlethez, ami saját bevallása szerint itt készül. Az emberkísérlethez. És, na, mondd már, annyi minden voltunk, kabarék városa, kávéházak városa, fürdők városa. Most az elismert Emberkísérletek városa leszünk. Mintha eddig nem azok lettünk volna.

Azért persze ne hagyjuk, hogy nagy bölcsességében a hivatal elbízza magát: kár volt ily hirtelen nyilvánosan beszélni a tervről. Meg lehetett volna spórolni a népmorgást. Titokban is meg lehetett volna figyelni a stimulált városlakók viselkedését. És ehhez elég lett volna egy pár fős álcázott ügynökcsoport. Élén, mondjuk, a főrehabilitátorral. Aki, ha azt látja, az istennek sem dugul be magától a város, hát akkor keményen közbelép. Bedugítja ő maga.