De az Európai Unióban hasonló tapasztalatokkal gazdagszik szinte mindenki, legfeljebb más irányokban. A recesszió természetesen tompítja az importéhséget - pláne, ahol a nemzeti valuta gyöngül -, és ezen a ponton belép a játékba az a külső hatalom, amelynek minden másiknál nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy áruit az Európai Unió piacain el tudja helyezni.

Kínáról van szó, amely tavaly 248 milliárd euró értékben exportált az unióba, s az ehhez csatlakozó 71 milliárdos importtal az összmérlegben Európa a távoli birodalom első számú kereskedelmi partnere lett. Ami szép teljesítmény ahhoz képest, hogy úgy két évtizede még semmiféle kereskedés nem folyt a partnerek között.

Az unió gazdasági egészsége tehát kínai szemmel nézve egyáltalán nem magánügy. Ahhoz, hogy Kína szinten tudja tartani (legalább megközelítően) az exportját - mely növekedésének mind a mai napig mással nem helyettesíthető motorja -, a partneri fizetőképesség megőrzése végett az eddiginél sokkal több árut és szolgáltatást kell beengednie Európából, mert ha nem, akkor az a csinos többlet akár el is illanhat.

Benita Ferrero-Waldner, az unió külügyi biztosa azt mondja, hogy Kínának kulcsszerep jut az európai talpra állás elősegítésében, magyarán: soha nem gondoltuk volna ugyan, de tény és való, hogy a gazdag Európa jóléte részben Kínától függ.

Ez nem mesebeszéd, ám csak bizonyos kondíciók mellett igaz.

Kezdjük azzal, hogy a világban életbe léptetett sokféle gazdaságösztönző program között a kínai eltörpíti az összes többit, az amerikait, a franciát, a britet, az olaszt - a németről nem is beszélve. A Kínai Népköztársaság teljes éves GDP-jének 14 százalékát, félezer milliárd dollárt mozgósított arra a célra, hogy a belső kereslet - főként infrastrukturális beruházások útján megvalósuló - felpörgetésével tompítsa azokat a hatásokat, amelyek a világgazdaságba jócskán beépült rendszerét a mai válság közepette érik. A kínaiaknak úgy 3-4 százalékos visszaeséssel kell számolniuk 2009-re, de a növekedésük még így is legalább 6 százalékos lesz. Ez azonban csak akkor járul hozzá ahhoz, hogy Európa talpra álljon, ha a félezer milliárdos tortából az európai cégek is hozzájutnak egy szelethez, valamint, ha Kína lazít az európai szolgáltatási szféra piaci érvényesülésének eddigi korlátozásain. Hozzávenném még az Európából származó import tudatos felfuttatását, éspedig a számban növekvő és vagyonban gyarapodó kínai középosztály áruigényeinek (gépkocsi, élelmiszer, luxuscikkek) kielégítése révén. Ezúttal úgy gondolom, a kínaiakban minderre megvan a hajlandóság, és nem alakoskodnak, nem áltatják magukat, amikor azt mondják: az általános lerongyolódás tengere szerintük sem tűr meg jóléti szigeteket a hátán. Olyan kapcsolatok alakultak ki Európa és Kína között az elmúlt években, amelyek immár elszakíthatatlanok.

Egy megjegyzés azonban idekívánkozik a történet végére. A kínaiak még mindig dollárban takarékoskodnak, még mindig amerikai állampapírokat vesznek, még mindig arra figyelnek elsősorban, hogy amerikai piacaik - holott kevesebb árut vesznek fel, mint Európa - épek maradjanak. Konzervatív gondolkodásukban Európa (meg az euró, meg az európai papír) még mindig csak másodhegedűs, bár látom jeleit annak, hogy "lazulnak". Türelem kell hozzájuk, az anyahajó nehezen fordul.