Továbbra is tartsuk magunkat Kis János összegzéséhez: "Minden állam igényt formál arra, hogy területén ő és csakis ő mondja ki a végső szót az erőszak alkalmazásáról. Ezt nevezik... erőszak-monopóliumnak. Az egyesülési jog nemhogy elvitatná: feltételezi az állam erőszak-monopóliumát... Senkinek nincs alkotmányos joga ahhoz, hogy mások kényszerítésére és kényszerrel való fenyegetésére szerveződjön társaival." Ezeket a mondatokat alig három héttel azután írta lapunkban a filozófus, hogy a köztársasági elnök várbeli ablaka alatt, történelmi szakaszhatárt jelölve, megalakult a Magyar Gárda. (A gárda és az állam, Népszabadság, 2007. szeptember 15.). Mindez érvényes most, több mint másfél évvel később is. Okosabbak azóta ennél nem lehettünk. Elkeseredettebbek annál inkább, ami a közállapotokat illeti.

Miért? A politikai közbeszéd tovább aljasul. A ma már szelídnek tűnő hajdani politikusi csúsztatások helyett napról napra több az elüvöltött hazaáruló, nemzetgyalázó, gyilkos, rablóklikk. A somolyogva a köz szemébe mondott nyílt politikusi hazugság. A korábbi vihart keltő szavakra még emlékszünk, az őket kísérő öklendező közérzületre már alig. Az elaljasult politikai közbeszéd üstököse pedig magával ragadta a mindennapok kultúráját. Megszokott lett a nyers utcai harc.

A gárda, mint valakik fegyveres ereje, már nemcsak erődemonstrál a cigánysorokon, hanem a civil élet részeként tünteti fel magát. Oldalágai erdőszéli gyakorlatokon izmosodnak. Készülnek és felkészülnek. Teszik, mert tehetik. Az egyenruhás mozdulatok beépültek a hétköznapokba. Az erdőszéli beszámolókat még kétkedéssel fogadjuk, de megszokjuk majd őket is. Ahogy belesimultunk a bíróságok porosodó aktahalmaiba. Bele a kormányzat bénultságába, hogy nem mer élni a törvénnyel. Fél, hogy sikoltozó "jogvédők" rásütik a jogtiprás billogját, ha közerőszakkal veri szét a "neók" szerveződéseit. Fél a rendőrállam vádjától, feledve elkötelezettségét a szabadság, az emberi jogok, a köztársaság iránt.

A gárda adagolt látványelem lett a híradókban, s miközben a kisebbséggyűlölet maradék emberségünket is kikezdi, a Jobbik - minden gárdák szellemi atyja és iránytűje - már a közmédiában gyűjt szavazótábort. Jog szerint teheti. Legális erőként választásra indul, s az ország épülésére alighanem képviselőt küldhet abba az Európai Parlamentbe, amelyet szíve szerint messze elkerülne.

A szélsőjobb politikai vonala legális, a masírozó katonai szárny félelemből megtűrt. A minderre rákönyöklő mérsékelt jobboldalt pedig oly vakká tette a bal-lib gyűlölete és saját hatalomvágya, hogy elhiszi, Orbán Viktor majd elintézi a "neókat" két pofonnal.

Mindezt a közönség közönye kíséri. A kormányzó pártok saját hatalmuk tehetetlenségével, az ellenzék a parlamenti demokrácia határain szorgoskodva csiszolta le a polgári ingerküszöböt. Ha nem ébred fel a civil társadalom, hozzászokunk lassan mindehhez. Belefásultunk a politikai elit meddő harcaiba, a megélhetés küzdelmeibe - nem lepődünk meg már semmin. Még felhorgadunk kicsit, ha - mellesleg cigány - polgártársunkat a gyerekével együtt lesből agyonlövik, de tűrőképességünk lassan kikezdhetetlen. Nem merünk, s bele sem akarunk gondolni, mi mozoghat a mélyben, ha ez a hétköznapi felszín. Ez a legtragikusabb, ami csak történhet velünk.