'Spiró-ügy' - közügy
De nem akarok a magam akkori érzéseiről beszélni, inkább Mészöly Miklós mértéktartóan szókimondó - Egy vers füstje című - írására hagyatkozom. A jeles írónak Erdélyi József "bicsaklásai" jutottak eszébe a Spiró-vers olvastán, amelyet "felelőtlen és tisztázatlan indulatú lírai böffentésnek", "sommázva sugalmazott igazságtalanságnak" nevezett, s megértvén a széles körű felháborodást azt is egyértelművé tette, hogy a Spíró-szöveg az olvasóban "olyan asszociációkat és értelmezéseket hív elő, amelyek a nemzeti önérzetet, a magyarság történelmi magatartás-erkölcsét sértik, sommázva megkérdőjelezik".
Mészöly álláspontját az irodalmi - s vélhetően a tágabb - közvélemény nagy része is osztotta, és ezzel az "ügy" lezárult. (Ami a "magyargyűlölet" vádját illeti, zárójelben idekívánkozik egy kilencven évvel ezelőtti fejtegetés. Prohászka Ottokárnak általában a zsidókat illető durva megjegyzéseit róják fel, holott a kommün napjaiban a magyarságról is hasonló véleményt formált. Találomra egyetlen idézet 1919. júliusi naplójegyzeteiből: "Különben Mackónak megmondta P. Schlick S. J., hogy a magyar olyan, mint a szar, falhoz rúgod, ott ragad, aztán leválik. Mások kvasznak mondanák: ez egy fekete kenyér héjakkal erjesztett, savanyú pépes leves. Brr! Nem kérek belőle". Indulatos szavai nyomán tekinthetjük-e "magyargyűlölőnek" a nagy hírű püspököt?)
Az említett érettségi tétel azonban nem Spiró "mélymagyaros" verséről szólt, hanem a nagy magyar művek utóéletével kapcsolatos aggodalmáról és megoldási javallatáról.
A Heti Válaszban közel három éve megjelent Spiró-interjú ürügyén arról értekezhettek a maturandusok, hogy a klasszikus magyar írók műveit - a könnyebb befogadás érdekében - vajon át kellene-e írni mai, hétköznapi magyar nyelvre. Íme Spiró véleménye: "A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik".
Amit írónk meggondolandónak tart, nem az ördögtől való. Móricz Zsigmond - aki Spiró egyik negyedszázados vallomása szerint a XX. század legnagyobb magyar írója, Erdély-trilógiája pedig a legnagyobb magyar regény -, köztudottan a népszerűsítés, a könnyebb befogadás érdekében gyúrta át például Tolnai Lajos A nemes vér című regényét, Szigligeti egyik színművét, Bornemissza Magyar Elektráját, sőt - egyik leveléből tudjuk - huszonéves korában még egy Jókai-művet is "átszabott".
Móricz a harmincas évek végén újraolvasta Kemény Zsigmond Rajongók című regényét, és sebészkését ez a mű sem kerülte el. Maga írja le, hogy kézbe véve a híres művet rögvest ceruzát ragadott, s "előbb csak egy biedermájer szót, fordulatot, mondatszerkesztést riasztottam fel nyolcvanöt éves szendergéséből, majd belemelegedve, voltak oldalak, amiket kihagytam". Az átdolgozott művet a korszak egyik legjelentősebb kiadója, az Athenaeum jelentette meg 1940-ben Németh László bevezető esszéjével. A Kemény-rajongó Németh szerint nem azért stilizált Móricz, hogy "az eredeti művet fölöslegessé tegye, hanem hogy azoknak, akiket Keménytől a nyelv elriaszt, az eredetihez kalauzuk legyen".
Ez azonban nem mindenkinek tetszett. Radnóti Miklós naplójában így fortyogott: "Kezére kellene csapni, el kell kobozni, be kell tiltani az ilyet, gyalázat! (...) legalább mi üssünk rá valóban a mancsára (mert mancs! kéz nem vállalkozik ilyen munkára!)". A Nyugat hasábjain a kiváló esszéista, Illés Endre dorongolta le Móriczot: "Az igazi nagy író sokszor csak keveseké, ez a sorsa. S nincs más vereség, csak az, ha az írót felhígítjuk vagy igazságait meghamisítjuk."
Babits Mihály sem méltányolta pályatársa átíró buzgalmát: "Nekem a gondolat is borzasztó. Mert nekem a stílus nem véletlen és mellékes. Pláne Keménynél. S az a tömeg, amelynek olvashatatlan, jobb, ha nem is olvassa". Majd egy divatos, korabeli színműíróra utalva ironikusan megjegyezte: "Írassuk át a Bánk bánt Bókayval. Sokkal nagyobb tömegek fogják élvezni." A próféta szólt Babitsból, hiszen Katona József sem kerülte el a műtétet: igaz, nem Bókay János, hanem Babits egyik legbensőbb barátja és munkatársa, Illyés Gyula "igazította át" több mint három évtized múltán a Bánk bánt.
Spiró György felvetése tehát - ismétlem - nem az ördögtől való, hiszen Móricz is, Illyés is jó szándékkal operált. A magyar irodalom szeretete vezérelte őket, ahogy - idézett szavai szerint - Spirót is, mert egy irodalmi mű addig él, amíg akad olvasója. Spiró aggodalma s ebből fakadó - a móriczi "hagyományt" is felidéző - javallata tehát többet érdemelne egy érettségi dolgozatnál: értelmes és hiteles érveket ütköztető, aktuálpolitikai megfontolásoktól mentes vita alapja lehetne. Függetlenül attól, hogy én például Babits véleményét osztom. Mert ma a magyar irodalom klasszikus műveinek, maradandó értékeinek a sorsa a tét. Spiró "ügye" tehát mindannyiunké. Igazi közügy.
A szerző tanár
