Miért szavazok zsidóként az MDF-re?

Számos okból választom a Magyar Demokrata Fórumot. Zsidóként azért, mert erről a pártról tudom leginkább elképzelni, hogy Izrael-barát politikát fog vinni, mint általában a kapitalizmus, a szabad verseny atlanti barátai.

Mielőtt a címbéli kérdésre válaszolnék, először lássuk, miért szavazok az MDF-re – úgy általában, magyar választópolgárként.

Ha egy olyan marslakó lennék – a Marson nincsenek zsidók, csak játsszunk el a gondolattal, hogy –, aki a magyar belpolitikával kapcsolatban csak a Fővárosi Választási Bizottságban március 24-én, hárompárti koalícióban megszavazott, az MDF indulását megakadályozó – szerencsére két nappal később az Országos Választási Bizottsági Bizottság által megváltoztatott – határozatról hallott, ez önmagában elég lenne, hogy legalábbis elgondolkodjam az MDF-re való szavazáson. Nem kicsit, nagyon. Ha már itt tartunk: az egyik rokonom egy másik rokonom számára kitöltött egy ajánlószelvényt, mégpedig két tollal: egy feketével és egy kékkel. A másik rokonom egy harmadik, ugyancsak kék, de az előző kéktől láthatóan elütő tollal aláírta az ajánlószelvényt. Hol itt a gond?

De ez még nem minden.

Egyrészt kizárásos alapon. Nem óhajtom sem a Fidesz, sem a Fidesz plusz Jobbik kétharmados győzelmét. Igaz, több, mint meglepő lenne, ha a Fidesznek és a Jobbiknak együtt nem lenne kétharmada, de mindent meg kell tenni az ügy érdekében. A Fidesszel kapcsolatos anomáliákat már sokan, sokféleképpen leírták, ezeket nem kívánom megismételni. Legyen itt elég a Fidesszel szembeni számtalan érvből kettő. Mindkettő igen súlyos, de aránylag keveset hangoztatott. Egy: ab ovo nem szavazok olyan pártra, amelyiknek a miniszterelnök-jelöltje kitér a politikai vetélytársakkal folytatandó vita elől. Ha nem is meglepő, de elképesztő lenne, ha a vitát kerülő Orbán Viktor pártja ennek ellenére nullánál több szavazatot kapna.

A Magyarországon sokak által mélyen megvetett, a Coca-Cola, a rósejbni és a farmernadrág hazájának tartott, azonban a tisztességes versenyt a magyarországinál egy árnyalattal magasabb szinten űző Egyesült Államokban egy politikus a választók szemében egy életre diszkvalifikálná magát, ha nem volna hajlandó leülni az ellenfeleivel vitázni. Kettő: a Fidesz személyzeti politikája némi kívánnivalót hagy maga után.

A Jobbik-kompatibilis Wittner Mária – bár bő másfél éve még azt állította, hogy 2010-től nem óhajt képviselő lenni – negyedik a párt országos listáján, az Orbán Viktor és Mádl Dalma jelenlétében konkrétan zsidózó Hende Csabát pedig a párt egyéni és listás jelöltként is indítja Szombathelyen, illetve Vas megyében. Aki esetleg lemaradt volna róla: a Polgárok Háza megnyitásának ötödik évfordulóján, 2009. augusztus 27-én tartott ünnepi rendezvényen a karizmatikus államférfi több száz ember előtt, hatalmas tapsot kapva a következőt mondta: „Kaszinónk sem lesz soha a Velencei-tó partján. De nem ám, mert arra ugyebár születni kell!” .

Hogy a Jobbikra miért nem kívánok szavazni, azt úgy gondolom, ezek után nem szükséges indokolni. A Jobbikról csak annyit: amikor Bokros Lajos decemberben vitára hívta ki Vona Gábort, a pártelnök úgy reagált: „A vita időpontjául a kampánynak azon időszakát javaslom, amikor kiderült, mely pártok tudták összeszedni az országos listaállításhoz szükséges ajánlószelvényeket anélkül, hogy csaláshoz folyamodtak volna […].” Vona vitára való hajlandóságát – sajátos magyarsággal ugyan, de – többé-kevésbé megerősítette Szegedi Csanád is egy március 26-i sajtótájékoztatóján. Az MDF csalás nélkül országos listát állított, rendületlenül várom a Bokros-Vona vitát.

A Fidesz, vagy akár a Fidesz plusz Jobbik kétharmados győzelmi esélyét leginkább azzal lehet csökkenteni, hogy olyan, bejutásra esélyes pártra szavazok, amely sem nem a Fidesz, sem nem a Jobbik. Az az MSZP viszont semmilyen körülmények között sem jöhet szóba, amely túl azon, hogy kommunista utódpárt – ennek részletes kifejtése máskor –, borzalmas kormányzati teljesítményt produkált 2002 és 2009 között, tele van korrupciós ügyekkel, továbbá demokratikus elkötelezettsége sem egyértelmű – lásd például az Internacionálé kongresszusi eléneklését, a múlttal való szembenézés – vagy akárcsak az eziránti őszinte törekvés – teljes hiányát, vagy a kommunista Kuba koncentrációs táborainak elméleti és gyakorlati atyja, a véreskezű Che Guevara kultuszának támogatását.

Az nem megy, hogy – mint ahogy több, magát szabadelvűnek tartó szerző az elmúlt hónapokban írta – befogott orral, csipesszel az MSZP-re szavazzak: az Országos Választási Bizottságnál ezek a mellékkörülmények ugyanis teljesen irrelevánsak és ezektől a szavazat még érvényes. (Egyikük, Mihancsik Zsófia az MSZP-re való szavazás melletti érvelés közben igazán remek érveket hozott föl az MSZP-re való szavazás ellen: szerinte a párt „elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas”. Kár, hogy ugyanő az MDF-ről mindössze ennyit bírt írni: „Az újra ügyesen összetákolt MDF-ről most nem beszélek. Számomra […] nem komolyan vehető kísérletezés.” Kíváncsi lettem volna, hogy az MSZP ilyen kemény bírálata ellenére miért kevésbé rossz a kormánypárt, mint az elmúl nyolc évet ellenzékben eltöltött Magyar Demokrata Fórum.)

Az eddigiekből következően akár a Lehet Más a Politika is szóba jöhetne, ha szabadelvűként, részben konzervatívként nem látnám teljesen másképp a világot, mint az emberi jogi kérdésekre ugyan érzékeny, de egyébként – kezdve a földmoratórium kérdésétől egészen az államnak a gazdaságban betöltött szerepéig – mélyen antiliberális és antikapitalista LMP.

Bár az elmúlt hat – két magyar, két európai és két önkormányzati – választáson az SZDSZ-re szavaztam, az MDF melletti döntésemben semmilyen szerepet – se pro, se kontra – sem játszik, hogy az önmagát az utóbbi években teljes sikerrel leamortizáló SZDSZ részleges választási szövetséget kötött a Magyar Demokrata Fórummal. Ez irányú elhatározásom ugyanis hónapokkal azelőttről datálódik, hogy az egykori két rendszerváltó nagy párt az egyezséget összehozta volna. Nota bene: akik akár (volt) SZDSZ-esként, akár (volt) MDF-esként fanyalognak a két párt fővárosi szövetsége ellen, azok figyelmen kívül hagyják, miszerint az SZDSZ önálló indulása esetén reális esély volt arra, hogy a Fidesz az ajánlószelvények gyűjtésében segít az SZDSZ-nek. (Több, egymástól független forrás szerint az LMP-nek segített. A dolog legalábbis logikus, mint ahogy abban is van ráció, hogy március 15-i ünnepi beszédében Csurka István, a MIÉP elnöke rendkívül kemény szavakkal bírálta a Jobbikot, a Fideszről ugyanakkor pozitívan beszélt, sőt, az LMP irányába is pozitív semlegességet tanúsított az e sorok szerzőjének adott interjújában: „Miért bántsam én az LMP-t? Kinek okoztak kárt? Az LMP-t nem sorolom a Jobbik-MSZP-SZDSZ-Bokros csapatba.”) A Fidesz támogatta SZDSZ országos listát állíthatott volna, majd százezer szavazatot elérve nemcsak maga esett volna ki az Országgyűlésből, hanem esetleg az ezt a százezer szavazatot nélkülöző MDF-et is magával rántotta volna a szakadékba. Az MDF-nek tehát nem volt más választása, mint megakadályozni az SZDSZ önálló indulását.

Másrészt jobboldali szavazóként – jobboldaliság alatt a miheztartás végett azt értem, hogy az állam kevés adót szed, legfeljebb bíróként, de semmi esetre sem versenyzőként vesz részt a gazdasági életben, a „kapitalista” nem számít szitokszónak és előtérbe kerül az egyéni felelősség –, a jobboldali MDF-et látom az egyetlen megvehető árunak a placcon. Jó esélyt látok arra, hogy a Szabó Iván által borzalmas tagságnak becézett régi MDF-eseknek a most még meglévő maradéka is háttérbe szoruljon és a párt a Somogyi Zoltán – Bokros Lajos – Kerék-Bárczy Szabolcs belsőhármas képviselte eszméknek megfelelően – akár belátható időn belül a nevét is megváltoztatva – egyfajta magyar GOP-vá, de legalábbis Toryvá váljék. Mindennek azonban alapföltétele, hogy a Demokrata Fórum április 11-én bejusson az Országgyűlésbe.

S itt jön be a zsidó szál.

A magyarországi zsidóságnak az Auschwitzot – pontosabban: Birkenaut – túlélő és 1949, sőt: 1956-57 után is Magyarországon maradó része számára a kommunisták által hirdetett „a múltat végképp eltörölni” volt az egyetlen elfogadható opció – kivételek persze voltak, csak sajnos elenyésző mértékben. A kommunisták azonban nemcsak 1944-et akarták fölszámolni, nem is csak az 1938-tól 1944 márciusáig tartó, zsidótörvényekkel, a kamenyeck-podolszki és a bácskai vérengzéssel, valamint a munkaszolgálattal terhes éveket, sőt: még csak nem is az egész Horthy-korszakot, hanem azt a dualizmust is, amelyben Magyarországon zsidónak lenni olyan jó volt, mint addig a magyar történelemben soha.

A dualizmusban a zsidóság – a szabadelvű, részben konzervatív-szabadelvű magyar politikai elit ilyetén politikájának köszönhetően – 1895-re eljutott a teljes, egyéni és kollektív egyenjogúságig. A magukat mózeshitű magyaroknak érző magyarországi zsidók hazájuknak érezték Magyarországot és aktív részesei voltak fölvirágoztatásának. A kommunizmus a dualizmust is nemhogy meghaladandó, de a történelem szemétdombjára vetendő korszaknak tartotta – már a Tanácsköztársaság idején is. (Vakvágány lenne abba belemenni, hogy 1919-ben – tehát negyedszázaddal Auschwitz előtt – a kommunista vezetők nagy része zsidó volt, azaz a zsidók múlteltörlési hajlamához úgymond nem kellett a Soá. A Tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomó része ugyan valóban zsidó volt, de a zsidóknak csak egy kis része vált 1918-19-ben kommunistává.)

A XX. században két fő zsidó szellemi áramlat élt Európában: a judaizmus és a cionizmus. Mivel a zsidóság túlélési esélyei 1944-ben Magyarországon Budapesten voltak a legjobbak, Budapesten pedig a zsidók messze szekularizáltabbak voltak a magyarországi átlagnál, a Soá sokkal nagyobb pusztítást végzett a vallásos, sőt, ezen belül az orthodox, mint a szekuláris zsidóság körében. A félreértések elkerülése végett: Kassa vagy Nagyvárad szekuláris zsidóságának nagy része ugyanúgy füst formájában távozott az élők sorából a nagy lengyel égre, mint az orthodoxok, csupán arról van szó, hogy vidéken – főleg Északkelet-Magyarországon – magasabb volt a vallásos zsidóság aránya az összzsidóságon belül.

A Soát túlélő vallásos zsidók egy része – mint például az utóbb Elie Wiesel néven világhírűvé vált Wiesel Lázár – haza sem tért a megsemmisítő- és koncentrációs táborokból, mások a határok 1949-es lezárása előtt, még időben emigráltak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után emigrált kétszázezer magyarnak mintegy egytizede, húszezer ember volt zsidó, köztük viszonylag sok vallásos. A judaizmust tehát 1956-57 után a magyarországi zsidóságon belül is már csak egy elenyésző kisebbség vallotta magáénak.

A dualizmus idején a cionizmus teljesen periférikus áramlata volt a magyarországi zsidóságnak, amelynek Budapest volt Jeruzsálem és Magyarország a Kánaán. A Horthy-korszakban a cionizmus – főleg a harmincas évek legvégén, elsősorban a nagyvárosi, szekuláris zsidóság körében – valamennyire megerősödött, de nem vált dominánssá. 1945 és 1948 között a cionizmusnak volt egy rövid fölfutása, több ezren alijáztak, de hála a kommunizmusnak, 1948 után a cionizmus is indexre került. Az addig még itt maradt cionisták többsége 1956-57-ben alijázott.

A Kádár-korszakban a judaizmus a zsinagóga falain belül megtűrt, a cionizmus kifejezetten tiltott ideológia volt. 1967-ben, a hatnapos háború idején számos kommunista zsidó drukkolt magában Izraelnek, azzal a gondolatmenettel, hogy „húsz/harminc/negyven éve vagyok kommunista, de háromezer éve zsidó”, ezt azonban nyilvánosan nem volt ajánlatos hangoztatni. Utána húsz évig néma csönd: a Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) legalább ugyanúgy megkötötte az aljas kis kompromisszumait a hatalommal, mint a többi egyház vagy felekezet, Izraellel pedig a béketábor államai – beleértve Magyarországot is – megszakították a diplomácia kapcsolatot.

Léteztek ugyan a szabadság kis, zsidó körei: a keddisták, a Scheiber Sándor körüli, a közelmúltban elhunyt Raj Tamás körüli, vagy a Dunapark kávéházban rendszeresen összejáró fiatalok, a Salom Békecsoport, de ezek tényleg kis körök voltak. A többséget – beleértve a Soá után születettek, sőt azok gyerekeit is – az Auschwitz-zsidók alkották: zsidó identitásuk egyetlen, de legalábbis messze legfontosabb alapja Auschwitz, a Soában elpusztított rokonok, barátok, hozzátartozók emléke és az újabb antiszemitizmustól való félelem volt. Ők – ha nem is föltétlenül jó szívvel, de – kiegyeztek az „addig jó, míg Kádár él” jelszavával: a cionizmus és a judaizmus mellett ugyanis – a lengyelországi helyzettel ellentétesen – az államhatalom az antiszemitizmust is elnyomta.

Mindebből egyenesen következik az a valószínűleg igaz közhely, hogy a zsidók túlnyomó része balra – értsd: az SZDSZ-re és/vagy az MSZP-re – szavazott, legalábbis az elmúlt tizenkét évben. Ennek a két pártnak volt ugyanis a kommunikációjában legerősebb az anti-antiszemitizmus. Bár ténykérdés, hogy a Magyar Szocialista Párt sem mentes a rasszizmustól, a párt vezetői rendre a kisebbségek védelmezőiként, a rasszizmus elleni harc letéteményeseiként aposztrofálják magukat. Az az SZDSZ pedig, amely határozottan föllépett bármiféle rasszizmus, így az antiszemitizmus ellen, ráadásul alapító atyáinak jelentős része köztudottan, sőt vállaltan zsidó (volt), fölülreprezentáltan volt népszerű a zsidóság körében. Ki is alakult az „SZDSZ a zsidópárt” csak részben antiszemita, de abszolút téves toposza: akár a judaizmushoz, akár a cionizmushoz való viszonyát nézzük, az SZDSZ sosem volt zsidópárt – sajnos.

Az az angolszász típusú jobboldali ideológia, amelyet az MDF kezd képviselni és amely remélhetőleg minél inkább meghonosodik Magyarországon, nemcsak nem antiszemita, sőt: nemcsak erősen anti-antiszemita, hanem mindezen túlmutatva kifejezetten Izrael-barát. 2007-2008 folyamán a legrégibb izraeli napilap, a Haárec az Egyesült Államokban akkor folyó elnökválasztási előkampány – vagy, ha jobban tetszik: elnökjelölt-választási kampányok – résztvevőit osztályozta egytől tízig, aszerint, hogy esetleges megválasztásuk mennyire lenne jó Izraelnek. Minden politikusnak folyamatosan változott a pontszáma, függően attól, hogy éppen mit mondott vagy tett.

A republikánus John McCain legjobb eredménye 7,75, a demokrata Barack Obamáé 5,12 volt, ami nem elhanyagolható különbség. A legmagasabb pontszámot a republikánus Rudolph Giuliani volt New York-i polgármester kapta, aki épp 8,37-en állt, amikor 2008 januárjában kiszállt a versenyből. A képzeletbeli dobogó második fokát szintén egy republikánus, az egykori képviselőházi elnök, Newt Gingrich foglalta el: amikor 2007 szeptemberében bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztáson, kereken nyolc ponton állt. Ha az Egyesült Államok elnökválasztását Izraelben tartották volna meg, azon nagy fölénnyel McCain nyert volna – nem véletlenül.

A föntiekkel szoros összefüggésben az Egyesült Államokban teljesen természetes, hogy a zsidók hol nagyobb, hol kisebb, de mindenképpen egy jelentős része, a jobboldali pártot, a republikánusokat támogatja.

Az MDF a legjobb úton van abba az irányba, hogy egy angolszász értelemben vett jobboldali párttá váljék. Gyakori vád ebben a vonatkozásban, hogy Dávid Ibolya nem ért a focihoz. Való igaz: az akkori igazságügy-miniszter politikai pályafutásának talán legrosszabb és nehezen megbocsátható – de nem megbocsáthatatlan, mint az alábbiakból kitűnik – mondata volt ez. E csaknem kilenc évvel ezelőtti, rendkívül szerencsétlen kijelentés bírálói azonban nem veszik figyelembe, hogy Dávid Ibolya egyrészt ezért már a Királyi Televízió nyilvánossága előtt bocsánatot kért, mint ahogy azt sem, hogy ez a kijelentés Kapolcson, az ottani kulturális fesztiválon hangzott el, ahol rendszeres vendégek különböző politikusok, de a szervezők mindig megkérik őket, hogy ne politizáljanak.

Az MDF elnöke azonban nemcsak azt bizonyította be egy, a Népszabadságban két éve megjelent nyílt levelével, hogy az elmúlt években elsajátította a futball elméleti alapjait, de harmincméteres szabadrúgásgólt lőtt a jobb fölsőbe, amikor – az Országgyűlésbe 2006-ban bejutott pártok elnökei közül egyetlenként – 2009. december 9-én végighallgatta Wiesel Lázár beszédét a Parlament fölsőházi üléstermében. (A megjelentek között a mellette ülő Herényi Károly volt az egyetlen pártelnökhelyettes – csak a miheztartás végett.)

A Magyar Demokrata Fórum részéről ezek után borítékolható: az új Országgyűlés ellenzéki pártjaként nem pusztán a többi párt – mint az eddigiekből kiderül, nem kizárólag a Jobbik – antiszemita megnyilvánulásait fogja azonnal a legélesebb bírálat tárgyává tenni: a Nemzetbiztonsági Bizottság MDF-es tagjai alighanem feszegetni fogják majd azt a kérdést, hogy mit keresett Morvai Krisztina Iránban, kap-e támogatást a Jobbik Irántól és ha igen, milyen formában, mennyit és milyen föltételekkel. Mint ahogy az sem sikkad el, ha a házelnök Szíriába utazik – mint tette azt Szili Katalin 2005 februárjában. Az MDF nyilván azt sem hagyja majd szó nélkül, ha az Európai Unió potentátjai az izraeli-arab konfliktusban szélsőségesen egyoldalúan elkötelezik magukat Izrael ellen.

Magyarország normális országgá válásának biztos jele lenne, hogy a zsidók skrupulus nélkül szavaznak jobboldali pártra – akárcsak az Egyesült Államokban. Azt jelentené: Auschwitz a fejekben is végleg a múlté. Márpedig jobboldali párt jelenleg egy van: a Magyar Demokrata Fórum.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.