Vége van a paradicsomnak.

(Itt van az ősz, itt van satöbbi.)

Lehullottak az utolsó kis zöld bogyók a növényekről, erőlködtek, de már nem bírtak beérni. Még így, éretlenül is édesebbek, finomabbak, mint bármelyik, gyönyörű piros, fényes, egészséges, nagy, gömbölyű bolti.

(Igen, tudom, hogy a zöld paradicsom mérgező, de pont nem érdekel, nem kell megenni belőle nyolc kilót. Nyolc kiló mondjuk mindenből mérgező, még tejszínhabból is. Meg a XVIII. század végéig szinte egész Európában mérgezőnek tartották a paradicsomot, alig merték megkóstolni, és komoly tudományos művek tucatjai írták le halálos, gyilkos növényként.)

Az egész nyarat paradicsommámorban töltöttem. Este hazaértem, fölvágtam néhányat, hol zöld zebrát, hol zöld tigrist, hol sárga körtét (az is paradicsom, csak így hívják), hol valami megjegyezhetetlen olasz nevűt (magamban campobassónak hívom ezeket), és csak úgy magában, nagy szemű sóval benyomtam, minden nélkül, ne zavarja semmi az ízeket, hadd élvezhessem ki mind, a fűszerességet, a savakat, az édeseket... amilyenekhez hasonlóval még véletlenül sem találkoztam évtizedeken át.

Pedig nem vagyok az az agrárbeállítottságú. Életvitelszerűségileg meg pláne. Még csak ez a negyven fölött kényszeresen kiskertező, rotációskapa-függő szkájparaszt sem jött elő belőlem, pedig a mi családunkban férfi ágon ez komoly probléma. Az alföldi gyökerek. (Másik részben meg pénzügyőrcsaládból is származom, így a hagyomány szerint nem tekinthető komoly embernek, akinek nincsen saját pálinkája. Ezt tavalyelőtt egy megvásárolt körtefának hála behúztam. Nem maradtam rajta. Ma már adrenalin sincs benne, mert jövedék- és adóügyileg nem kihívás, ezt a szép bátorságpróbát és férfivá avatási kultuszt is elvette tőlünk a rendszer. Kösz, Orbán!)

Tehát nem lenne kenyerem a paradicsomozás, de muszáj volt. Már termelni. Sajátba. Amikor rádöbbentem, hogy évtizedek óta paradicsom helyett piros polisztirolbogyókat etetnek velünk (kinek áll ez érdekében?), amit a paradicsom ízére csak nyomokban emlékeztető vizes oldattal töltenek meg. És mindegyik boltban kapható „paradicsom” ilyen. De mindegyik. Hiába „szabadföldi”, hiába magyarabb a magyarnál.

De ezen már durrogtam eleget. Alázzuk itt a saját kis hazánkat ezekkel a szarokkal. (Mintha nem lenne neki elég baja.) A jó magyar paradicsom, a jó magyar kenyér (a múltkor épp az agrárminiszter dörmögött egy jóízűt arról a jó magyar kenyérről; hát hol, miniszter úr?, hol???, tessen már megmutatni!!!, hát a pékek nem tanulnak rendes kenyeret sütni az iskolákban, úgy mennek nyugdíjba, hogy nem tudják, mi az a kovász, de rendes lisztet sem láttak életükben, csak adalékanyagot kevertek adalékanyaggal) a jó magyar szar. Minden jó, mert magyar. Meg a magyar üzletlánc, ahol ezer kísérletből egyszer sem sikerült ehető minőségű zöldséget vagy gyümölcsöt vennem. Most szeptemberben, egy ilyen észak-afrikai nyár után, amikor még a kapanyél is 23-as mustfokkal érett be, tudtam savanyú szőlőt venni náluk.

A Balaton is így lett újra világszenzáció. Hogy a régi jó fabódés halsütő, aki még ma is az 1983-ban kéz alól beszerzett öt liter napraforgóolajban süti a mirelit hekket, most Facebook-csoportokban és fogalmatlan blogokban lesz gasztroszenzáció, igazi magyar íz. (A magyar kulináridentitás alapja a Túró Rudi: tejipari hulladék plusz csokoládéutánzat édesipari hulladék. A No. 1. magyar brand!)

Hát újra, és még mindig verjük át magunkat, magyar szart a magyar palánkon, újabb és újabb menetekre fizetünk be ezen a szédítő öncsalásringlispílen. Nem egy nagy szórakozás, de legalább olcsó. Hogy mi lesz a vége? A holland meccset látták?