Ami a történelemben átható és érzékletes, az evidencia erejével bír, a közöny föltörésére esélyes, a múltat a jelen hatékony tanítómesterévé teheti – nyomban kétes és kicsinyes lesz, amint jelenbéli, személyes, jogi és politikai csapások alkalmává válik.

A jelenbéli személyes következmények egy ideig késleltetik, hogy a tragédiák történelemmé váljanak, de egy idő után ellentétesen hatnak: a jelen múlékony szempontjai alá rendelik a múltat. Így fordul meg az elévülhetetlenség hatásának iránya is. Itt van a Csatáry-ügy. Mi lenne ennek a nagy és közhasznú tétje? Az, hogy ebben a hazugságoktól mélyen átfertőzött országban megelevenedjen a kassai gettó emléke.

Hogy minél többen bele tudják élni magukat az emberi szavakon és a dermesztő dokumentumokon keresztül a sokszorosan és szörnyű brutalitással megkínzott, megalázott, majd elpusztított embertömeg és polgári kultúra sorsába; hogy ne pusztán verbálisan, teoretikusan és illemszerűen, hanem élményszerűen érezzék annak a súlyát, hogy ehhez százezrek készségesen asszisztáltak, belőle hasznot húztak, milliók pedig közönyösen nézték a dolgok folyását.

Ehhez a nagy téthez képest mekkora, hogy meg lehet-e még büntetni teoretice egy embert, akit praktice úgysem lehet? Semekkora. A tét lekicsinyül arra a szinte semmire, amit egy közel százéves embertől még el lehet venni. Nem az a kérdés, hogy szánni kell-e a kassai „magánszorgalmú kutyát” csak azért, mert aggastyán, hanem az, hogy tudomásul vesszük-e a tényt, hogy sikerült büntetlenül leélnie az életét, vagy nyomorúságos versenyfutásba kezdünk a kaszással.

És ez vonatkozik Efraim Zuroff egész szánalmas „utolsóesély”-akciójára, ami nem esélyt ad, hanem esélyt veszteget. Mert arról, ami történetileg evidens, átirányítja a figyelmet arra, ami jogilag kétes. Ahelyett hogy elmerülnénk abban, amit a történettudomány tud és torokszorítóan dokumentálni, közelhozni képes, azzal kell foglalkoznunk, hogy Zuroffék miben tévednek, miben nem, hogy az ügyészség tette a dolgát vagy nem, hogy a személyes vallomásoknak mi a jogi értékük, hogy tudták-e a Csatáry-félék bizonyíthatóan, amit a józan ész számára evidens módon tudtak: azt, hogy az üldözötteket, akiknek már a lakásait is szétosztották, a halálba viszik a vagonok.

Nem véletlen, hogy a Népszava címlapján Tamás Gáspár Miklós utasítja el a nácivadász perhajhászást, szombaton megjelent Hétvége mellékletünkben pedig a magyarországi zsidóüldözés legalaposabb és legelkötelezettebb kutatóinak egyike, aki pedig kollégái közül a legsúlyosabban ítéli meg Horthy és a horthysta adminisztráció szerepét Magyarország zsidónak minősített állampolgárainak elpusztításában.

A peresítés a ködösítés esélye, nem másé. Nem a hajdani áldozatoké, hanem a hajdani üldözőjüké, hogy áldozattá váljon. A neonácik snájdig, korrekt, vádlói fölé emelkedő Csatáry bácsijává, kinek sokszorosan cáfolt hazugságait a neonáci szavazók megszerzésére szakosított kormányközeli újságféleség barátságos interjú keretében népszerűsíti.