Múlt heti mellékletünkben testes összeállítást közöltünk a budikultúráról A bennünk fortyogó vulkán címmel. A témának komoly utóélete van. Számos olvasó és kolléga jelezte nagy megelégedéssel, hogy a kritikus kérdést - a sztori mégiscsak az ürítésről és a klotyóról szólt - kellő óvatossággal és szakismerettel közelítettük meg. Erre roppant büszke vagyok, mert az előkészítés (anyaggyűjtés, rendszerezés, írás) során mindvégig attól féltem, nehogy átcsússzunk olyan közönséges területre, amivel megsértenénk finom olvasóink stílusérzékét. 

Az alábbiakban újraközlöm azt a kultúrhistóriai betétet, amelynek a Pilátus konyhája címet adtam. 

„A protestánsoknak pedig seggem bűzös terhét küldöm – zárja egy levelét a hitvitázó Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros (1570-1637). A kor bevett fricskája hallatán senkinek nem jutott eszébe, hogy az orrára koppintson. A Magyar Oklevélszótárban egy jóval korábbi, fontos kultúrtörténeti bejegyzést találunk. „1429 Georgius Polczonzaro…”. Az úr csúfnevéből arra lehet következtetni, hogy kinevették, mert a nyugati divatot majmolva ülőkés árnyékszékre (polcra) ült. Az ősmagyar harcos – írja Café Babel-béli vécétörténeti tanulmányában Dr. Magyar László András – … a dárdáját a földbe ütötte, abba kapaszkodott… Az árnyékszék hazai elterjedését bizonyítja, hogy magyar nevei (reterát, rötyi, budi, vécé, klotyó) mind 16., illetve túlnyomórészt 19. századiak. Az előkelő ’székelés” ülő alkalmatosságot feltételez, az alpári ’szarni” szavunk finnugor örökség… A papír, mint törlő alkalmatosság, a bidével együtt csak a 18. században terjedt el Európában.

A népnyelv gazdagnak mutatkozik a tabuhelyzetek ábrázolására. 1743-ban így írták le az árnyékszéket: „Ezen leányok házában egy ptrüsszöntő hely cifra ajtóval, vas sarokkal és pántokkal, belől penig vas horoggal való.” Palócföldön putra-széknek, Kolozsvárott pervátának, Háromszéken Pilátus konyhájának, félrehelynek hívták. Kóter, klozet, klotyó volt Pest megyében, pityere Szegeden, s 1692-ben hordozható budaszéket, gyalogbudát is följegyeztek. A bika az nem persel, mondták Szentes környékén, ha valakinek a vizelete nem bugyborékolt. Rokonterület, ha valaki békára ült, eleresztette a pap tyúkjait, hazagondolt, repesztette a gyolcsot, megrepedt a szívhólyagja (mind azt jelenti: szellentett.) A ’budi kifejezésünk német eredetű; die Bude. Kis boltot jelent. Az ’illemhely szintén német nyelvterületről érkezett hozzánk. Miként a ’félreeső hely’ (am stillen Ort), ez is Goethének köszönhető."

Az is természetes, hogy az efféle összeállításokba nem tudunk mindent beszuszakolni. Sokszor értékes kéziratok hányódnak így el. Most egy igen precíz lágeridézet és egy pompás vers lett a helyhiány áldozata. Talán nem teljesen haszontalan, ha ezeket is ideteszem. Íme a láger vécéviszonyait ábrázoló visszaemlékezés:

„Minden barakk előtt kitűztek egy facölöpöt, és odafagyasztották a földhöz. Egy újabb rendelet! A tábor területén csak az udvari illemhelyeken vagy a tetején fehér ronggyal ellátott cölöp tövére vizelhettünk, másutt tilos volt. Akit rajtakaptak a rendelet megsértésén, tíz éjszakára büntetőcellába zárták…Voltak rabok, akik akik éjszakánként, nem akarván elgyalogolni a nagy távolságra lévő illemhelyekig, teljesen összevizelték a csapások keményre taposott havát. Itt is, ott is sárga foltok éktelenkedtek. Amikor késő tavasszal a hó megolvadt, rettenetes bűz terjengett…havonta kétszer felhasogattuk a megfagyott piramisokat, és a jeges darabokat talicskával a zónán kívülre hordtuk…” (Thomas Sgovio egykori táborlakó elmondása, in: Anne Applebaum: A Gulag története I-II. Európa Könykiadó, 2005.)

S végül a vers, melyet az 1902-ben született, és 1966-ban elhunyt kitűnő poéta, Berda József követett el. Az elégikus műben a költő egy dömösi reterát elmúlásán busong. Azt hiszem, ez a legszebb vers, amit magyar budiról valaha is írtak.

 

Dömösi „dráma”

Mint mindig mosolygó,
Leghűbb, legkedvesebb fiát:
Úgy ölelt keblére egy
Bő dömösi reterát.
Most, bánatomra, ezt is
Vihar tépte szét: összedőlt.
– Ébressze virággá tartalmát
az áldott anyaföld!