Jelentem, hódítani kezdtem Amerikában is. Erről saját magam is meggyőződhettem ősszel New York-i kalandozásaim során, amint beléptem az Amerikai Magyar Népszava szerkesztőségébe. "Dohoktor Noholl! - kíáltottak föl a fiúk. Ennek megörültem, de egy kicsit meg is rémültem. Aztán legyintettem, s a Lexington sugárúton lévő belga sörözőben elfogyasztottam egy európai bánatsört.Ott már ugyanolyan kis senki voltam, mint bárki más.

A legutóbbi dr nol-ban szóvá tettem egy érdekes dolgot, mely az utcán kérdezősködő újságíróra vonatkozott. El is mondom premier planban, mennyire utáltam ezt a hangulatszondázó, utólag kedved szerint vágható, a piti manipulálásra mennyire alkalmas műfajt a kommunizmus évtizedeiben.

Volt előképe bőven. A szerkesztők "életszagú" történeteket kerestek. Onnan, ahol a téma hevert: az utcáról.

Kiment aztán a tévés faggató, s mindenféle hülyeségeket kérdezett. Megyesi Gusztáv prímán visszaadta ezt a Farkas Berci űrutazásáról szóló riportjában, amikor is a Magyar Ifjúság főszerkesztője szétküldte őket (Kovács Zolit, Guba Zolit és őt), mennének, tudnák meg, mit éreznek az emberek, amikor Berci repked. Gusztinak a keszon jutott. A metróaluljárót építő szakikat kérdezgette arról, mit éreznek, mikor Berci fönn van az égben. Mókás helyzetek sokasága keveredett ki ebből. A keszonosok nyilván nem éreztek semmi magasztosat, azon szurkoltak, hogy túléljék a földalatti munkát. Hasonlóképp érzett a sebész is. Azzal, hogy Berci az égben volt (Az első magyar ühűrhajós!; harsogták a lapok), ugyanúgy műtötték a vakbeleseket, mint azelőtt. Csak persze a szerkesztők fantáziája ennél mindig jóval messzebb lendült.

Most, mikor az utcán faggatózunk, ez a régi, kopott firkászfajta még viccesebb tud lenni. De van azért valami érdekes ebben a retró műfajban is. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ez előfordulhat.

A Zemberek nem hajtanak el, amikor vadidegenként odaállok eléjük, s elkezdek valami hülyeséget hadoválni. Pedig ez volna a normális. Mit akar? Mondjam el, hogy szarul élek? Hogy veri az élettársam a gyereket? Hogy kirúgtak, kigolyóztak, elárultak, becsaptak és megtapostak? Hogy képzeli, tisztelt uram? Csak nem képzeli, hogy a legféltettebb titkainkat magára bízzuk?

Nem ez történik. Az van, hogy a Zembereket - kikre oly szívesen hivatkoznak a konzultációs kormány fülkeforradalmárai - amúgy a kutya nem szokta soha, semmiről megkérdezni. Vagy ha igen, tudatják velük, hogy a véleményük nem számít, csak azért vannak, hogy ki lehessen velük pipálni a 'társadalmi párbeszéd' feliratú rubrikát. Ez az oka annak, hogy nem utasítanak el az utcán. Nem panaszkodnak, nem jajveszékelnek, nem szidnak senkit sem. Mesélnek arról, ami éppen az eszükbe jut. Csapkodnak, kapkodnak, de mondják. Megy a kamera, fél méterre az orruktól, ez se számít. Dől a szó belőlük, s nincs az, hogy ezt meg azt nehogy belevegyük. Tudják azt is, hogy nem a tévében lesznek - ez mondjuk lehet, hogy előnyünk is egyben. Onlájn - mondom tudálékosan, s többek arcán látom a tanácstalanságot. Olyankor aztán elmagyarázom: ez nem tévé, ez sokkal veszélyesebb, itt nem egyszer megy le az "adás", beég a szerverbe a fintor, a ráncok sokkal kitörölhetetlenebbek, mint a képernyőn általában. Ettől még nagyobb lesz a bizalom. Az utcai beszéltetés ettől kezdve még könnyebb.

Örömömre szolgál, hogy a youtube-on is könnyen elérhetők vagyunk. Nem kell mást tenni, mindenféle faxni nélkül, be kell írni a keresőbe azt, hogy dr. NOL, s máris megkapsz bennünket.

Képletesen persze, nehogy bárki félreértse. Rajongói oldal nincs, belátható időn belül nem is lesz. A Tokaji aszút és a Halasi csipkét se reklámozzák. Egyetlen kérésem az, hogy ha tetszik, amit csinálunk, terjeszd. Magyarul: Ossz meg, és uralkodj!

Barátsággal: RL