Tulajdonképpen szörnyű dolog történt. Egy fiatalember átevezte az óceánt. S ezzel a jelek szerint nem tudunk mit kezdeni. Amint partra lépett, feljajdult a gyanakvók kórusa a mólóról. Mi az, hogy február 6-án eltűnt, aztán mégis megérkezett Antiguára? Miért bízott benne annyira a felesége, hogy nem sikoltozott, miért hagyta, hogy így legyen. Miért nem indítottak érte nagyszabású expedíciót ? Mire a sok titokzatosság Rakonczay Gábor útja körül? Egyáltalán: minek akarta ez az ember átevezni az Atlanti-óceánt?

Meg se száradt a lapátja, máris felharsantak a kenus marketinghátterével kapcsolatos érvek. Túl átlátszó volt az egész, jajdult a kórus, miközben tényleg nem tudjuk, mi történt valójában. Ezt csak Rakonczay Gábor tudja. Aki precízen elkezdte mesélni eltűnése krónikáját. A mólón álldogáló sokaság tanácstalan. Higgye vagy se?

A kitörő öröm elmaradt. Az, hogy Rakonczay megkerült,  úgy vette tudomásul az ország, mintha buli után a nyeles fésűnket veszítettük volna el a farzsebünkből. Kirántottuk, jól van, senkit se izgat. Aztán mégis meglett, pedig már senkinek se kellett. A hajós megtett 5200 kilométert, s amikor partra szállt, nem kapott táviratot a sportoló köztársasági elnöktől (na jó, Dr. Schmitt is a felborult kenujával van elfoglalva), amúgy se köszöntötte senki, csak a felesége. A lapok a fintorgó hangot hirtelen felváltották az elismerés csalódott morajára. Még néhány nap, s jön valaki (na ki? na ki?), és amikor már teljesen bizonyossá válik a világra szóló teljesítmény, föl lehet tűzni Rakonczay Gábort egy ünnepi beszéd két tagmondata közé bokrétának.

Miért fogadjuk ennyire bizalmatlanul azt, aki teljesít? Miért vesszük magunknak a bátorságot arra, hogy kijelentsük: az óceánt átevezni nem nagy kunszt. Mire ez a fikázással kísért ismerős legyintés? Haverokat jól fizető állásokba tenni, segget nyalva léhűtőnek lenni, másokat akadályozni: az a valami! Azért jár a plecsni. Hajókázni nem muszáj!

Nem volt jó ötlet partot érni. Ha ennyire nem örülnek az embernek, mi értelme ide megérkezni? Hát nem jobb és boldogítóbb a nyílt tengeren tovább hánykolódni, mint újra beevezni az elmocsarasodott öbölbe? Ahol csak abban lehetünk biztosak, hogy a mólón sárral dobálóznak...

Most is azt kiabálják: - Menj vissza, Rakonczay! Minek jöttél vissza? Felkavartad az állóvizet. Megszoktuk nélküled. Olyan jó volt, amíg odavoltál. Senki sem kényszerült arra, hogy teljesítsen. Elég volt mesélni arról, hogy milyenek lehetnek a kibírhatatlan próbatételek. Megnyugtatunk: közülünk senki nem akart vízre szállni. Nané, majd bolondok lettünk volna megetetni magunkat a cápákkal! Ki kért rá, hogy visszagyere!?

Kedves Rakonczay Gábor! Örülök annak, hogy életben maradtál. De ne lepődj meg azon, ha itthon újra azt fogod érezni, milyen jó volt eltűntnek lenni a tengeren.

*

"hvg.hu: Itthon közben megindultak a találgatások, lehet, csak egy médiahack volt ez az egész. Az volt?

Rakonczay Gábor: A műholdas telefonom SIM-kártyáját meg lehet nézni és meg is fogom mutatni, ha hazamentem. Meleg szobából, kényelemben könnyű ilyet kitalálni. Sajnálom. Nem akarom meggyőzni, ha valaki így látja."