Miért nem szeretem a karácsonyi írásokat? Erre kell mindenekelőtt választ adnom. Mégpedig azért, hogy indokoljam, miért nem törekszem évek óta arra, hogy a karácsonyi újságba írást helyezzek el.

Helyezzek el? Itt van a kutya elásva.

A karácsonyi írást ugyanis - melynek állandó szereplője a kabát nélküli kulcsos gyerek, az ezer kínon át hősiesen küzdő kisember vagy a zavaros életét zöld szemüvegen át látó smaragdvárosi polgár - nem én helyezem el az újságban. Valaki más. Olyan ember, aki az én írásommal egyenértékű - ha nem jobb! - szövegeket kénytelen beszerkeszteni az újságba. S előfordulhat, hogy a karácsonyi írás, melynek hangulata időtlenséget, emelkedettséget és megállapodottságot sugall, terjedelmi okokból nem fér be a zöld ágacskás ünnepi lapszámba. Ellenben megmarad olyan kéziratnak, amely ugyan tartalma és színvonala miatt éppen beférhetett volna, számítottak is rá, ám a szerkesztők - mint az ünnepi lapszámok esetében lenni szokott - túlrendelték magukat.

Ilyenkor jön az, hogy a karácsonyi írást elteszik a két ünnep közti időszakra tartaléknak. Amikor kevesen dolgoznak, az újságot mégis meg kell tölteni tartalmas írásokkal. A karácsonyi írás pedig - emelkedett tartalma, mélyebb tónusa és a napi anyázástól való tudatos távolságtartása miatt - fölöttébb alkalmas a hóvirágos küldetés beteljesítésére.

Erről az a sokat látott idős kolléga jut eszembe, aki nem különösebben bombasztikus (azaz bármikor közölhető) írását így kezdte: nyikorgó hóban, farkasordító hidegben érkeztünk, a lovak dideregve húzódtak be az istálló melegébe.

Cikkét negyedév elteltével így módosította: a tavaszi verőfény kicsalogatta a lovakat a természetbe, a kiscsikók boldogan ugrándoztak anyjuk mellett, midőn megálltunk a lovarda előtt.

Amikor nyáron, az uborkaszezonban sem került be az írás ("a szabadban vágtató paripák alig várják a hűsítő záport, izzadt hátukon böglyök rablóhada tanyázik"), a kolléga próbálkozott még a bukolikus változattal, ("forrásnak indult must illatát sodorja felénk az elmúlást susogó őszi szellő") majd visszaállította a kéziratban a nyikorgó havas felütést.

Az írás így jelent meg, további változtatásokra már nem volt szükség.

Egy karácsonyi írásnak nincs ekkora esélye a feltámadásra. Nem történhet meg vele az, mint a csoki-Mikulással, nincs előtte nyitva a húsvéti csokinyúllá való átváltozás lehetősége. A karácsonyi írás vagy a karácsonyi különszámban, vagy az azt követő néhány napban jelenhet meg, január 4-én természetes módon halottnak minősül. Nincs az a lap, mely meg merné tenni, hogy január első vagy második hetében (a szokásos gyalázkodások, torzsalkodások és anyázások ünnep utáni visszatértekor) hozzon andalító elmélkedéseket régi karácsonyok kalácsillatáról, s közölje az eltűnt idő nyomában lihegő húzónevek modoros ujjgyakorlatait (szerkesztőségi válaszüzenetekben: az írás, melyet nekünk adtál, majdhogynem pótolhatatlan!

Gonosz szerző vagyok. Olyasvalaki, aki tudja, cikkét minden különösebb következmény nélkül el lehet tenni későbbre. Még az is előfordulhat, hogy a kis Jézus kapcsán kigyötört gondolatok - az ember megmentése-megváltása, a bűnbocsánat, az örök élet igézete - nem éli meg a nyomtatást. Most, január 19-én is úgy gondolom, nincs abban semmi tragikus, ha kihagyják az ember írását a karácsonyi mellékletből.

Nem kell összerogyni, nem kell átírni húsvétra. Türelmesen meg kell vele várni a következő decembert...