A Szeku szerint egyenesen irredenta volt, egy magas rangú román hivatalnok pedig azt firtatta, amikor róla volt szó: "Hát végtére is ez a Bodor magyar vagy zsidó?" Besúgták róla, hogy kisebbségi magyar árnyékkormányt szervez, egy 1981-es ügynöki jelentés pedig (Romániában) úgy fogalmaz vele kapcsolatban, hogy ellenségesen viszonyul a szocialista rendszerhez, meghitt körében pedig nacionalista-soviniszta nézeteinek ad hangot."

Bodor Pál az idén nyáron lesz 80 éves. Budapestről indulva tért vissza Romániába, s azokban az időkben vállalta a román rádió és tévé nemzetiségi főosztályának vezetését, amikor a Ceausescu-rendszer büszkén hirdette a Szovjetuniótól való különállást (s távol maradt Csehszlovákia megszállásától 1968-ban). De az addigihoz képest még sovénabb és nacionalistább hangra váltott. Leginkább a Securitate segítségével.

Csép Sándor, Bodor Pál egykori kedves munkatársa Nemzet és kötelesség címmel közölt interjút a Médiakalendárium 2010-es számában. A két különféle politikai alapállású ember mély és őszinte beszélgetése jól visszaadja a korabeli román politikai viszonyokat. Melyről az ember folyamatosan azt érzi, valahogy minden történelmi időben nagyobb volt a kockázati szintje, mint az itthoni politizálásnak. Pláne a hetvenes évek elején. "Mindenütt és minden percben érezhető volt a Securitate jelenléte - nyilatkozta Bodor tévés időszakáról tavaly a Magyar Narancsnak. - 1977 végén megtaláltuk lakásunkban a lehallgatókészüléket. A szerkesztőségemben rendre öt kollégám mondta el biztonságos helyen, hogy megzsarolták, és kénytelenek engedelmeskedni. A feleségemet sem kímélték. Egy iskolai barátnőjét, aki kémelhárító tiszt lett, megkérte, egyszer jöjjön vele, és mondja meg, csak üldözési mániája van-e, vagy tényleg követik. Tényleg követnek - biztosította a profi barátnő."

Magyarországra két infarktus után tért vissza, s azért lett belőle Diurnus a Magyar Nemzetnél, mert Bukarestben maradt Johanna nevű lányát nem akarta veszélyeztetni. Amikor Párizsba utazott a nyolcvanas évek közepén egy konferenciára, arra figyelmeztették, merénylet készül ellene. Nem volt veszélytelen az élete. A rendszerváltás után azért kellett távoznia az eladott Magyar Nemzettől, mert "nem állt át". Így lettünk kollégák a Népszabadságnál a kilencvenes évek elején. A legolvasottabb szerzők egyikeként távozott. Klasszikus sodrású, szép magyar nyelven szólalt meg, ez pedig kellő óvatosságra intette az embert, amikor nekiállt írni. Ez érvényes volt abban a különös pillanatban is, amikor a Népszabi igyekezett megszabadulni a régi kliséktől, s berobbantak a fiatalok - élükön a tornacipős Uj Péterrel -, s a sajtónyelv kétségkívül szálkásabbra váltott. Mellyel olykor ugyan jobban lehetett ábrázolni a kusza átváltozás őrületét. De Diurnusnál precízebben, ízesebben nemigen lehetett.

"A rendszerváltás első nemzedéke Diurnuson nőtt föl - írta Bodor Pál munkásságáról Szigethy András. Majd így folytatta: Ha volt jelentősége a szabad gondolatnak és a szabad sajtónak a nyolcvanas évek végén, akkor ennek tömeges jelentőségét a Diurnus-újságírás, a Diurnus-rovat adta."

Diurnus, akiről egy blogtalálkozón tréfásan azt találtam mondani, már akkor volt nickneve, amikor még blogok sem voltak, 2005-től a Klubhálón és vele párhuzamosan a Nolblogon jelentette meg írásait. Egészen addig, amíg durva szélsőjobboldali támadások nem érték. Voltak előtte másfélék is. Évekkel ezelőtt ügynökvádakkal illették, s eléggé méltatlan módon kényszerült magyarázkodásra. Az, aki megújította a tárcát a korszerű újságírásban.

"Mivel (főleg azért, mert elfogult, életemet nem ismerő, álneves szerzők durván és igaztalanul támadtak a nolblogon) négy év napi jelenlét után távoztam hasábjairól" - indokolta Diurnus távozását 2009-ben, és sokáig nemigen lehetett abban reménykedni, hogy viszontlátjuk.

Nemrég mégis újra fölcsillant a remény. A Trixi által közölt telefonos interjújában ígéretet tett arra, hogy az általam is idézett médiakalendáriumos interjú utánközlésétől nem zárkózna el.

Bodor Pál azt is megjegyezte, ez az interjú "annak is roppant érdekes, aki fütyül rám". Ami jól jelzi a nolblog jelenlegi kuszált viszonyait, s kissé el is szomorít. De nem akadályoz meg abban, hogy megkérjem Diurnust, adja oda a Nolblognak a Csép-interjút. Teremtse meg ezzel a lehetőséget arra, hogy betekintést nyerjünk a romániai magyarság 1944 utáni sorsának alakulásába. Egy olyan újságíróra bíznánk ez ügyben magunkat, aki úgymond "nyakig" benne volt, s nem a levegőbe beszél.

Diurnust természetesen arra is szeretettel megkérem, törje meg a csendet, s közölje írásait azon a felületen, amelynek az újabb időkben leginkább igazodási pontokra lenne szüksége. A Csép-interjút követően sort lehetne keríteni további szövegek elhelyezésére is.

Ráférne a Nolblogra.