jamborpitbull

jamborpitbull

Biczó Gábor válaszol a Jámbor Pitbull olvasóinak

A 41 éves Biczó Gábor, aki asszimilációs kutatásait a Yale Egyetem Antropológia Tanszékén és a Konstanzi Egyetem Szociológia Tanszékén végezte, Hasonló a hasonlónak címmel könyvet írt az asszimilációról. A Kalligrammnál megjelent  kötetről közöltünk recenziót A barátok, az ellenségek és az idegenek címmel. A Debreceni Egyetemen filozófiát, a Miskolci Egyetemen kultúrantropológiát oktató szerző készséggel válaszolt a Pitbull-blog olvasóinak kérdéseire. Ezeket közöljük most. (RL) 

"Mindenekelőtt köszönöm az érdeklődést, a véleményeket, melyek igen tanulságosak. Elnézést kérek a megkésett válaszokért. Sorrendben a felmerült kérdésekre - természetesen a teljesség igénye nélkül, hisz egyes hozzászólások önmagukban monográfia terjedelmű válaszokat igényelnének – vonatkozó megjegyzések.(B.G.)

1. (Tökös, hmmmm) Az USA idegenekhez való viszonya. 2001. 09. 11. után valóban drámaian változott, azonban mindez nem előzmények nélküli. A rövid részlet a kötetből talán alátámasztja mindezt.

„Az 1870-es és 1880-as években a Kaliforniában és a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal építési munkálataiban részt vevő kínai munkások megjelenése szolgáltatott újabb célpontot az általánosan idegenellenesség számára. A sinofóbia szélsőséges megnyilvánulásokat eredményezett, melyek végül minden ázsiai származású kirekesztését célozták. Az 1860-as évek végén egy San Franciscó-i újság hasábjain a bevándorló kínaiakat „félember ázsiaiakként” jellemezték, vagy például így írták körül: „morálisan messze rosszabb csoportot kell magunk között elviselni, mint a négerek”. A kínaiak elleni közhangulat nyomásának engedve a kongresszus 1882-ben egy, a kínaiak bevándorlását tiltó törvényt (Chinese Exclusion Act) fogadott el. Az Egyesült Államok történetében ez volt az első alkalom, hogy adminisztratív eszközökkel akadályozták meg, hogy valamely etnikai csoport tagjai a kontinensnyi ország területén letelepedjenek.

1910 és 1920 között a bevándorlók évről évre állandóan változó etnikai összetételének függvényében a nativizmus újabb és újabb célpontokat talált. A lengyelek, oroszok, ukránok, zsidók, magyarok sorban váltak a xenofóbia célpontjaivá. Prescott Hall, a korszak egyik legtekintélyesebb nativista szerzője 1912-ben a következőképpen fogalmazott:

„A dél-itáliaiak, akik a jelen bevándorlóinak legnagyobb tömegét alkotják, részben a Karthágóból Itáliába irányuló néger migrációnak köszönhetően az egyik legkevertebb faj Európában. A modern görög sem faját, sem temperamentumát tekintve nem jelenti Periklész korának görögjét. A héberek, akik a második legnagyobb bevándorló csoportot alkotják, még mindig, ahogy korábban is, csupán ázsiai faj.”

2. (MaNetti) A mai politikai elit általános alkalmatlanságának és a társadalomtudományi kérdésként felvetett asszimilációnak megítélésem szerint nincs köze egymáshoz. Más összefüggésben, meggyőződésem, a regnáló politikai „elit” „csőcselékként” történő definiálása cseppet sem tetszik egyszerű feladatnak. A „csőcselék” nehezen értelmezhető társadalomtudományi kategória, miközben nyilvánvaló, hogy a mai hazai politikai „elit” abszolút kontraszelektált és jól körülhatárolható csoportot képez. Ha a „csőcselék” egy képviseleti demokráciában azonosítható olyan világosan megkülönböztethető ismérvekkel, mint a közakaratból (választás révén) nyert hatalmi helyzet személyes hitbizományként történő kezelése úgy, hogy közben a nevezett csoport hangoztatott identitásának lényege ennek pontosan az ellentettje – a közösség ügyét szem előtt tartó küldetéstudat -, ez még akkor is csupán csak „tiszta” erkölcstelenség.

3. (lord) A megjegyzés nagyon érdekes. Milton Gordon asszimilációelmélete valóban nem kalkulált a nemzeti-politikai ideológia hatásaival, Tapasztalataim szerint az etnikai alapon (nyelv, kultúra, olykor vallás) szervezett nemzeti-politikai ideológia, amely a 19. századi nemzeteszme származéka ellentétes hatásokat gyakorolt a fizikai-földrajzi értelemben és ennek folyományaként intézményi, jogi, gazdasági értelemben is kohézióra törekvő állam területén élő eltérő adottságú csoportok életére. Működő politika gyakorlat jegyében a többség alkotta centrum általában feltétel nélküli
alkalmazkodást, hasonulást várt el a kisebbségtől. A kényszerasszimiláció politikai ideológia, amely egyes esetekben és időszakokban a társadalom nagytöbbségének álláspontjára képes volt hatást gyakorolni, máskor pedig nem. Álljon itt egy plasztikus ellenpélda a tudatosan választott asszimilációra! Néhány éve az USA-ban találkoztam egy Kolozsvárról kivándorolt mérnök fiatalemberrel. Véletlenül derült ki, hogy magyar, rövid beszélgetés után elmondta, hogy zöldkártyát nyert a vízumlottón és mérlegelnie kellett, hogy éljen a lehetőséggel vagy sem. Végül határozott és egy repülőjeggyel, pár száz dollárral a zsebében, valamint azzal az elhatározással landolt New Yorkban, hogy amerikai akar lenni. Ennek érdekében mérnökként egy olyan gyárban vállalt futószalag mellett munkát Rhode Island államban, ahol szinte biztosan kizárható volt, hogy magyarokkal találkozzon. Választott asszimilációs stratégiájáról nyilatkozva a legfontosabb két szempont sorrendben az angol nyelv elsajátítása, valamint a magyarokkal való találkozások kerülése volt. Az asszimiláció ebben az esetben egyéni sorsválasztás.

4. Nefelejcs az idegennel szemben érzett általános ellenérzéseket az egzisztenciális irigység vonatkozásában értelmezi. Az antropológiában már a 20. század legelején, mikor a nem európai kultúrák módszeres tudományos kutatása kezdetét vette, felhívták a figyelmet arra, hogy a népek egy sajátos és nehezen leírható ismérve a mentális karakter, az atmoszféra, amely az odaérkező idegenben az adott kultúrára vonatkozó lélektani értelmű összbenyomásként írható le. Az ellenségesség vagy barátságosság, az érdeklődés vagy félelem szubjektívnek tetsző kategóriái a környezet kulturális válaszai az idegen jelenségére. A kutatók rájöttek, hogy a válaszok minősége, az idegennel szemben tanúsított magatartás nem választható el a közösség a közvetlen környezetével (szomszédos törzs) kapcsolatban megélt tapasztalataitól és az erre vonatkozó kollektív emlékezettől. A magyar xenofóbia a kollektív emlékezet szociokulturális megnyilvánulása. Ennek összefoglalására álljon itt egy rövid tanulmányrészlet, ahol szó van a kortárs magyar társadalom az „idegen” témáját illető tapasztalatainak általános jellemzéséről három szempontból: a korlátozott, a homogén vagy differenciálatlan, valamint a horizontnélküli idegentapasztalat összefüggésében!

A korlátozott idegentapasztalat
Az „idegen” kulturális, etnikai, nyelvi megtapasztalását korlátozó tényezők összetett jelenséghalmazt képeznek. Figyelemreméltó tény, hogy a magyar népesség mutatja a legalacsonyabb migrációs és mobilitási hajlandóságot európai összehasonlításban. Ma a legmerészebb becslések is alig 100 ezer főre teszik a külföldön tartósan, tehát legalább egy évre munkát vállaló magyar állampolgárok számát. Továbbá árulkodó, hogy az ideiglenes munkamigrációban érintett magyarok 80%-a legkésőbb egy év után hazatér. Az összehasonlító társadalomtudományi vizsgálatok ugyanakkor a népesség migrációs tapasztalatainak jótékony hatásait nem kizárólag közvetlen gazdasági előnyként azonosítják. Például Románia, amely fejlődésviszonyait és hagyományait tekintve alapvetően más sajátosságokkal jellemezhető mint a magyar társadalom, pillanatnyilag hivatalosan 2 millió külföldön munkát vállaló állampolgárt tart nyilván, de tudható, hogy a valós adatok valahol a minimum 3 és maximum 4 millió fő között lehetnek. (A tömeg nagyságrendjéről talán árulkodik az a tény, hogy csak az elmúlt évben 12,5 milliárd eurót váltottak be hivatalosan román bankokban.) A jelenség negatív hatásai mellett – gyakori a családok különélése, munkaerőhiány – a munkamigrációval járó előnyök jelentőségét a társadalomfejlődés és általában az idegenségtapasztalat összefüggésében nem szabad alábecsülni. A román vendégmunkások között végzett attitűdvizsgálatok azt mutatják, hogy zömük csak ideiglenesen tervez külföldön élni, a munkavállalás célja az otthoni élet gazdasági megalapozása. Az új környezet indirekt pozitív hatásai közül mérhetően kiemelkedik a vállalkozó kedv növekedése, (vendégmunkások 10%-a már indított, 25%-a pedig tervezi gazdasági vállalkozás indítását), valamint a kulturális és etnikai másság iránti elfogadás hajlandósága.

A kulturális, nyelvi és etnikai idegenségtapasztalatokat korlátozó második fontos tényező, hogy Magyarországra gyakorlatilag alig érkeznek „idegen” bevándorlók. A modernkori történelem korábbi periódusaiban az idegenek letelepedése és integrációja a XVI. századtól bevett gyakorlat volt. Ma a környező országok bármelyikével összevetve, leszámítva a kisebbségi magyar közösségekből érkezőket, (2006-ban 2000 bizonytalan sorsú menekült, 34000 tartózkodási vízummal rendelkező többségében kisebbségi magyar, és összesen 55000 külföldi állampolgárságú, ugyancsak többségében magyar munkavállaló élt az országban) az „idegenek” abszolút száma és a népességre vetített aránya a régióban legalacsonyabb mutatókkal bír.

Az idegentapasztalat minőségét korlátozó harmadik meghatározó tényező a magyar népesség, finoman szólva, korlátozott idegen nyelvi kompetenciája. Felmérések szerint a régióban csupán Bulgáriában rosszabb a helyzet a használható nyelvtudás tekintetében, de például háromszor annyi szlovén beszél egy európai idegen nyelvet mint magyar, és Szlovákia és Románia mutatói is jobbak. A nyelvi elszigeteltség a kapcsolatteremtést hátráltató tényjelenség, ami megakadályozza az országba érkező külföldi turisták, vendégmunkások, egyetemisták és más „idegen ajkúak” valamint a lakosság kommunikációját, azaz kizárja az etnikai, kulturális vagy nyelvi idegenségre vonatkozó aktív tapasztalatszerzést.

A korlátozott idegentapasztalat hátrányai legjobban az idegenellenesség tényében mutatkoznak meg. A „másság” megismeréséhez és elfogadásához nélkülözhetetlen empirikus ismeretek híján nem alakult és nem alakulhatott ki befogadó kultúra, viszont az intolerancia és a tudatlanság veszélyes táptalaja a xenofóbiának.

Homogén vagy differenciálatlan idegentapasztalat
Az idegen paradigmájára vonatkozó hiányos tapasztalati tudás mellett a rendelkezésre álló homályos ismeretek differenciálatlansága ugyancsak feltűnő jelenség. A kérdés vázolásához engedtessék meg egy személyes történet. 2007 júliusában jelen sorok írója gyerekekkel töltött pár napot az Alsó-Nyárád mentén, ahol egy péntek délután ellátogattunk a nyárádkarácsonyfalvi cigányvajdához. Az adventista romaközösség legtekintélyesebb vezetője mindenkit, hat gyereket és két felnőttet a lakásába invitált. Az arany- és műkincs-kereskedelemmel foglalkozó család apraja-nagyja örömmel és kíváncsisággal vette körül a jövevényeket. A cigányul, magyarul és románul beszélő felnőttek büszkeséggel mutatták meg a régiségekkel berendezett több száz négyzetméteres lakótér szobáit. A neoklasszicista bútorok és szecessziós ötvösmunkák lélegzetelállító gazdagsága, a lakásbelső makulátlan tisztasága, vendéglátónk szakszerű tájékoztatása szemléletformáló tapasztalatokkal ajándékozott meg. A látogatást lezáró utolsó momentumnak természetesen a legszebben berendezett szobában készített közös emlékképnek kellett lennie. Érdeklődve figyeltük, hogy az egyik velünk lévő 11 éves kislány, mikor véletlenül a termetes és cifrán öltözött háziasszony mellé ült, miként igyekezett óvatosan elhúzódni. A belső tér szűkössége miatt azonban szorosan kellett maradnia, mert a kamera lencséje csak így volt képes befogni a kis csoportot. Az asszonyság látva a kislány tartózkodását elkapta annak karját, majd magához húzta. Először úgy tűnt, hogy a közjáték a többiek számára észrevétlen maradt és a háziak sem tulajdonítanak neki jelentőséget. Búcsúzáskor azonban a vendéglátó valahogy így fogalmazott: az a baj, hogy a magyarok semmilyen különbséget nem tesznek cigány és cigány között, és mindenkihez ugyanazzal az előítéletességgel közelítenek, holott a különbségek égbekiáltóak.

A rövid történet magáért beszél, nem szorul különösebb elemzésre. A kislány ösztönös reakciója számos reflektálatlan tényező együttjátéka. Először is a roma kultúrában oly közvetlen testkontaktus, a befogadás jelének a saját kulturális tapasztalatok alapján értelmezhetetlen elutasítását tükrözi, másfelől kezelhetetlen számára a szokatlan enteriőr, a harsány és domináns kommunikáció. Tény, hogy a kislánynak soha eleddig fizikai kapcsolata cigányokkal nem volt, ellenben spontán beállítódása – mint később a helyzet utólagos megbeszélésekor kiderült – a többségi társadalomban bevett előítéletekkel terhelt. Összességében tehát mindezen tényezők együtt mutatkoztak meg a fényképfelvétel készítésekor azonosított elhúzódás gesztusában.

A sztori alkalmat ad általánosító megjegyzésekre. A bevándorló és cigánygyerekek által látogatott iskolákban végzett attitűdvizsgálatok megdöbbentő idegenellenességről árulkodnak. Úgy tűnik sem a magyar közoktatásnak, sem a társadalomnak nincs elképzelése arról, hogy mit kezdjen az olyan xenológiai jelenségekkel, melyekre vonatkozóan gyakorlatilag nem rendelkezik differenciált ismeretekkel. A magyarországi romaellenesség tipikusan a differenciálatlan idegentapasztalat problematikáját illető téma. Bátran kijelenthető, hogy a közvélemény gyakorlatilag teljesen tájékozatlan a hazai cigánytársadalom roppant heterogén struktúrájával kapcsolatban, és a cigány gyűjtőnévvel illetett majd 700 ezres népesség kulturális, nyelvi, életmódbeli és gyakran vallási eltéréseket mutató csoportjairól vajmi kevés fogalma van.

A differenciálatlan vagy homogén idegentapasztalat jelenségének esetében az „idegen” fogalmának jelentéstartalma a tájékozatlanságot elleplező ítélet. “Ez az ember idegen” – hangzik a „másik” másságának demonstratív bejelentése. Rögzíti a tényt, mely szerint az egyén nyelve, etnikuma, bőrszíne, gondolkodása, vallása stb. alapján más, mint az, aki az ítéletet kimondja.1 Az „idegen” a máshova tartozás és a máshonnan származás tapasztalata alapján rögzített különbség megnevezése. Éppen ezért az „idegenre” vonatkozó tudás soha nem lehet érték-semleges. Stigma abban az értelemben, hogy az ítélethez kimondva-kimondatlanul mindig hozzárendelhető az „idegenben” megtestesülő mássághoz való viszony, ami értékállítás. Az „idegen” ítélet, ami rangsorol, preferál és elutasít.

Horizontnélküli idegentapasztalat
A kortárs magyar közgondolkodásban megfigyelhető általános viszony a kulturális, nyelvi, vagy etnikai értelemben felfogott idegentapasztalathoz okkal írható le a horizontnélküliség fogalmával. Az elemzésnek ez a felettébb metaforikus szempontja pontosításra szorul.

Minden idegenségtapasztalat jellemezhető a horizont fogalmával, ami a „saját” és a „másik” világra-vonatkozásának, mint egymásra-vonatkozásnak a felismerése. A horizont az „idegen” megismerésének lehetőségét nem szükségszerűségként, hanem általános valószínűségként minősíti, ami mindig csak a gyakorlati esetben nyeri el értelmét. Az idegenségtapasztalat minden partikuláris esete a „saját” és a „másik” egymásra-, vagyis a közös világra-vonatkozásának kölcsönösen eltérő karakteréből eredő feszültség folyománya. Úgy tűnik, hogy az idegenségtapasztalat szükségszerű egzisztenciális kitettséget foglal magába, ahol a „másikhoz” való viszony alakulását, a szituációt a felek eleve kockázatként élik meg.

A fentiekben, a korlátozott és a differenciálatlan idegenségtapasztalat ismérveinek felsorolásából világosan kiderül, hogy a kortárs magyar közgondolkodás horizontnélkülisége mit jelent. Lényegében általános tapasztalatdeficitet és a korlátozott tapasztalatokkal való tényleges szembesülés elhárítását, bizonytalanságot, az „idegennel” történő találkozás kockázatának elutasítását tükrözi. Úgy tűnik, alapvetően szesszilis társadalmunk az „idegen” befogadásához nélkülözhetetlen nyitottság híján zárványszerűen egymás mellett élő csoportok esetleges halmazává alakul.”

5. Zili felvetése is nagyon izgalmas.
A helyzet az, hogy a magyar-szlovák, magyar-román, magyar-szerb nyelvi és kulturális határok, valamint az együttélés vagy egymás-mellett élés társadalomtörténete bonyolult és nem intézhető el a „mi befogadtuk őket, ők jöttek és hálátlanul vittek mindent” fordulattal. A probléma az, hogy az asszimiláció teljesen más elvek szerint működött az etnikai alapon szervezett nemzetállami paradigma ideológiává szerveződését megelőző történelmi korokban, mint azt követően.

A veszteségtapasztalatként leírt asszimilációtörténetek pro és kontra, egyaránt ideológiai szempontból érvelnek, míg történelmi tudásunk van arról, hogy az európai kultúra nagy szellemi paradigmáinak – görögség, kereszténység vagy a racionalizmus -társadalomfilozófiái az asszimilációs hasonulásként felfogott változást pozitív várakozásként mutatták fel. Ami a nemzetállamok megszerveződésének következményeként történik az minden vonatkozásban gyalázat és nem csak magyarok elszenvedői atrocitásoknak, vagy kényszerasszimilációs nyomásnak. Például az 1890-es népszámlálás és az 1900-as népszámlálás adatainak elemzése bizonyítja, a kényszerasszimilációs magyar politika eredménye, hogy kb. 100 ezerrel nőtt a magukat magyaroknak vallók száma. A jelenség manapság ellenkező előjellel megy végbe Kelet-Szlovákiában, ahol a nyelvhatár az ezredfordulón gyakorlatilag elérte a politikai határt.

6. rab_laszlo az asszimiláció és a látens disszimiláció kapcsolatára vonatkozó kérdése jól értelmezhető a strukturális asszimiláció fázisának gordoni elemzése szerint.

„Az asszimiláció második, esetenként az akkulturációval párhuzamosan jelentkező fokozata a strukturális asszimiláció. E szakaszban jellemző, hogy az ’idegen’ kulturális közösség tagjai nagy számban lépnek be a befogadó társadalom intézményeibe, klubjaiba, klikkjeibe. A folyamat sebessége annak függvénye, hogy az asszimilálódó közösség bevándorlóként mennyire működik összetartó, kompakt csoportként. Gordon rámutat arra, hogy hatalmas eltérések lehetségesek a számszerűen kisebb, rosszul szervezett (izlandi, norvég) és a kibocsátó társadalom teljes struktúráját lefedő, nagyobb lélekszámú (német, koreai) etnikai közösségek strukturális asszimilációja között. Álláspontja szerint a strukturális fázis az asszimilációs folyamat mérföldköve, ha ez végbemegy, az asszimiláció további fokozatai automatikusan bekövetkeznek. Gordon felfogása szerint a fokozatosan kiterjedő folyamat ezen a ponton válik visszafordíthatatlanná.” Manapság kezdenek az Egyesült Államokban leírni olyan közösségeket, amelyek a gordoni várakozásokkal szemben nem lépnek tovább az asszimilációs folyamatban és megrekednek a strukturális asszimiláció fázisában. Tipikus példa erre a koreai-amerikai közösség. Az integráció a masszív tömböket alkotó sok koreai közösségben nem éri el a nyelvi és a kulturális asszimilációt, amint nem jellemzőek a vegyes házasságok, noha a munkahelyi és a társadalmi-szervezeti hasonulás formális szintjei megvalósulnak.

7. ducmarek kérdésére válaszolva azt kellene kiemelni, hogy az amerikai társadalom történetének jellemző és törvényszerűnek tetsző sajátossága, hogy mindig az újonnan bevándorló közösségek „ellen” fordul, és ezekkel szemben támaszt asszimilációs várakozást. A kínaiak az 1890-es évek végén például alig megtűrt státuszban voltak, míg az 1840-es években még gyűlölt írek ekkorra már megbecsült polgárai Amerikának. A hispano bevándorlás ügye nem egyszerű, mert a közvélekedésben általánosan elfogadott, hogy a spanyolajkúak szorgalmasabbak, mint az afroamerikaiak. Ennek ellenére a válság idején először a spanyol nyelvű bevándorlókat bocsátották el, mert az afroamerikaiak kapcsolathálózata, integrációja egyszerűen hatékonyabb és ebben az esetben a gazdasági racionalitást felülíró tényező.


2009.11.02 15:11

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.