„Álmaink kéklő egén, Gyümölcsfáink tetején, Pálinka-szerelmem, légy az enyém!” – énekli a Magna Cum Laude zenekar ismert dalában, melyben az aqua vitae (az élet vize) folyékony királynőnek és az istenek könnycseppjének neveztetik. Ami persze erős túlzás, de egy-két kupica után minden elképzelhető.

Maradjunk inkább a tényeknél. A pálinka (románul  Pălincă) erjesztett gyümölcsből készülő, lepárolt (minimum 37,5 fokos) szeszes  ital. Az uniós direktíva értelmében a pálinka szót csak Magyarország és 4 osztrák  tartomány használhatja.

A csatlakozási tárgyalásokon egyébként a pálinka szó használatáért a román és a magyar delegáció vezetője is erősen küzdött. Arra a kérdésre, ki hogyan tudja indokolni álláspontját, mármint, hogy országa nyelvében ered a szó és országának volna kizárólagos joga ezt a szót használni, a magyar külügyminisztérium képviselője felütötte a román értelmező szótárt, s a palincă szó alatt ez a magyarázat volt olvasható: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszesital.”

Ezzel a diplomáciai huszárvágással dőlt el a kérdés. Ha a románok is „magyar eredetűnek” mondják, akkor az csak magyar lehet. Így kaptuk meg a kizárólagos szóhasználat jogát. (Románia szintén főzhet gyümölcsből szeszt, de azt csak palinca néven hozhatja forgalomba).

A pálinka előállítása és fogyasztása a Kárpát-medencében letelepült népek őstörténetének idejére nyúlik vissza. A szeszes italok készítésének gyakorlatát a honfoglaló magyarok is ismerték. Az agyagból, nyírfából készített lepárlóktól a mai üstökig hosszú út vezetett. Az alkohol felhasználása sokat változott. A bódító nedűt kezdetben kizárólag gyógyszerként, növényi kivonatok készítésére használták. Honfoglaló őseink kedvelt itala a kumisz (erjesztett kancatej) volt. De nem ismerték a desztillálás tudományát. Kvászt ittak és bort. Az első írásos nyom az „alkoholról” 1332-ból datálódik. Károly Róbert királyt a köszvény kínozta, ezért nem tudott elutazni Visegrádról Nápolyba. A nyavalyát felesége, Erzsébet királyné különböző gyógyfüvek és növények alkoholos oldatával kúrálta.

A törkölyt a XVI. században említik először. A XVII. században kedvelt pálinkafajta volt a szilvórium. Megbízható mennyiségi adatok 1850-tól – a szeszadó bevezetésétől – állnak rendelkezésünkre. 1851-ben, az akkori Magyarország területén 105129 főzdét írtak össze, ami azt jelenti, hogy csaknem minden gazdaságnak, uradalomnak, településnek volt saját főzdéje. A XIX. század második felében a pálinkafőzés az egyik leggazdaságosabb üzemággá lépett elő. Az I. világháborút követően az állam erősen korlátozta a szesz előállítását. Az előállított pálinka mennyisége 1924-től 1944-ig mégis megháromszorozódott.

Gazdag a népnyelv, ha pálinkáról vagy ivásról van szó. Tiszta, mint az ákovita, mondják Somogyban az ’aqua vitae’ egyszerű lefordításával. A néprajz eligazít bennünket a pálinka mértéktelen fogyasztására vonatkozóan is. Aki az élet vizét úgy issza, mint a gödény, az minimum mámoros, kótyagos, kapatos vagy spicces, pityókos, mólés, ittas lesz,  esetleg részeg, mint a csap, holtrészeg, hulla maksz, tajtrészeg (az angol tight-ból!), esetleg totálkáros. Sokhelyütt mondják: úgy berúgott, mint az albán szamár. A szeszkazán, szeszkredenc kifejezés mellett a nagyivókra illik a pálinkás butykos kifejezés is.

Balázs Géza nyelvész a magyar pálinkáról írt könyvében gondosan megadja az alapanyag nevét: cefre, cibere, moslék, brecska (szilvacefre). A főzést bérben végző személy a legelőször lefőtt léből ellopott egy-két litert, azt felhígította. Az első 2-3 deciliter neve: leves: sárkány (ma már inkább rézeleje – R. L.) A zugpálinkafőzésnek nagy hagyományai vannak, ez a 18. században a paraszti serfőzők megszűnésekor alakult ki. A pénzügyőröket spenótbakternek és muslicakergetőknek csúfolták.

Ismeretesek a pálinka tréfás elnevezései. Ezek közül minden bizonnyal a lámpás, a szemvíz, a nerángass, a papramorgó a legszellemesebb. A Szeged környéki „kínálat” a leggazdagabb. Itt a pálinkát anyatejnek, boszorkányfingnak, kerítésszaggatónak, lacibetyárköpésnek, majomtejnek, gyülölömitalnak is nevezik.

Kisüsti, törköly, érlelt, mézes – többek között ezeket a pálinkafajtákat határozta meg a pálinkáról szóló törvényjavaslat 2008-ban. A javaslatot eredetileg a fideszes Császár Antal és Font Sándor jegyezte, később a többi frakcióból is csatlakozott hozzájuk két-két képviselő, így ötpárti egyetértés (!) alakult ki a hagyományos magyar szeszesital előállításáról, minősítéséről és a különböző pálinkafajták megnevezéséről szóló indítvány kapcsán. A javaslat a Pálinka Nemzeti Tanács megalakításáról is rendelkezett, és az új szervezet feladatkörébe utalta a pálinka előállításának, származásának, minőségének és eredetvédelmének felügyeletét. A tanácsban az agrárminiszter és a pénzügyminiszter képviselői mellett helyet kaptak a pálinkafőzdék képviselői is.

Magyarországon legtöbbet pálinkára, bitterre és vodkára költjük. A statisztikák szerint 3,5 liter tiszta szeszt – közel nyolc liter ital – iszik meg egy átlagos magyar (miközben az átlagskót évente 46 liter töményet gurít le). Még mindig több pálinkát állítanak elő bérfőzés keretében, mint kereskedelmi célból: az előbbi nagyjából 5 millió liter évente, utóbbi pedig folyamatosan növekszik, 1,5-2 millió liter. Az égetett szeszesitalok forgalma a szervezett kiskereskedelemben évi 70 milliárd forint. A pálinka és pálinka jellegű italok éves piaca megközelíti a 15 milliárd forintot.

(Az írás Orbán Viktor gazdaságmegmentő akciótervének 9. pontjához kapcsolódik, azzal a szerény megjegyzéssel, hogy a kilátásba helyezett otthoni pálinkafőzés legalizálása nem lesz azért annyira egyszerű. De ebbe most ne menjünk bele. A Hétvége összeállítást közöl a pálinkáról, ez a háttér nem fért oda be. Nem szerettem volna, hogy elhányódjon. Egészségetekre!)