Nem úgy terveztük, hogy nekrológgal indulunk, de aztán mégis így alakult. Schwartzenberger István 47 évesen hunyt el, azért búcsúzunk tőle itt és így, hogy megőrizzük magunknak és ebben a sajátos formában is ápoljuk az emlékét. 2008 decemberéig dolgozott a Népszabadságnál. Elbocsátották. Januárban végigházalta a magyar sajtót munkáért, csalódott volt. Február 5-én megállt a szíve.

13-án temették Dunakeszin, ahol élt. Szalay Kriszta színésznő és Romhányi Tamás újságíró szavaival búcsúzunk kollégánktól. A fényképeket, amelyeket összegyűjtöttünk róla, Várai Mihály készítette.   

Szalay Kriszta: Búcsú Svarcitól

Legszívesebben magamban rendezném el az érzéseimet, emlékeimet, de …

Drága Svarci, mégis hangosan búcsúzom, búcsúzunk, mert ez Neked jár!

Tizennyolc éves voltam, amikor a tanítóképzőn odapattantál mellém, mint harmadéves, hogy éreztesd, vannak ott jó fejek is. Kiválasztottál, kiválasztódtunk, a hátterem lettél, biztonságot adott, hogy Te vagy, mint ahogy utána is mindig.

Aztán egy évvel később, Te végeztél, én meg inkább estire mentem, s mint figuráns sétáltam a József körúton, Te pedig, mint a Szippantósok Lapjának újságírója jöttél szembe, beültünk a Mézes Mackóba. Tényleg, sose kérdeztem, ott miről írtál. Akkoriban nem volt telefon, címet se cseréltünk, találkoznunk kellett, s onnantól nem vesztettük el egymást. Pár évvel később már kicsit odább, a Blahán az Esti Hírlapban vártál, boldogan mutogattál, megzsíroskenyereztettél, megnagypogácsáztattál.

Úgy tudtál rajongani?! Te úgy tudtál, olyan ízzel, gusztussal tudtál beszélni, arról a pogácsáról is, hogy éhes se voltam, de jól esett.

Én meg büszke voltam Rád, hogy nahát, nahát újságíró lett az én Barátom. Neked köszönhetem akkoriból Trenyát, Barcust, Hényel Gyuláékat. Aztán persze féltékeny is voltál, hogy csak nem jobban szeretem őket?

Annyi jó ember, jó dolog talált Rád. Aztán jöttél újságolni a titkot, szerelmes vagy Gabiba! Szóval szépen alakultak a dolgok.

Pár éve felcsúsztam a Népszabitól nem messze egy járdára. El kellett vitetni a kocsimat. Férjem vidéken, gyerekeket össze kellett szednem, gondolkoztam, kitől kérhetek segítséget. Várjál, öt perc, és ott vagyok, és hazavittél.

Mint barátok nem erősítgettük egymást, hogy milyen nagyszerűek is vagyunk, elintéztük 1-1 biztató mondattal, közös nevetéssel…

Neked most több kellett volna.

Svarcikám, itt vagyunk, jól összegyűjtöttél minket, felolvasom, hogy barátaidban hogyan maradsz meg...

Neked sose volt rosszkor: Most nem jó, de azért mondjad, mondtad édes dörmögő hangodon.

Gondolom, most is hátradőlnél és mosolyognál az édes bajszod alatt…

*

Romhányi Tamás búcsúbeszéde: 

A gyászoló család és barátai nevében tisztelettel köszöntök mindenkit, aki eljött, hogy búcsút vegyen Schwartzenberger Istvántól. Búcsúzunk felejthetetlen barátunktól, búcsúzunk kivételes képességű kollégánktól.

Elnézést, amiért ezt olvasnom kell.

1991 tavaszán Európa talán legemlékezetesebb állatmentő akciója indult valahonnan Budapest környékéről: Brigitte Bardot alapítványa száz farkaskölyköt mentett ki az országból. A kölyköket gyertyákért és nejlonharisnyákért vásárolta egy Mongóliában vadászó vállalkozó, aki a prémekkel akart üzletelni. A fiatal állatokat végül elkobozta az állam, Brigitte Bardot alapítványa pedig egy francia rezervátumba szállította őket. Ezt a régi történetet tavaly márciusban, az állatokat kísérő kormányhivatalnokról írott riportjában idézte fel a Népszabadság. Csakhogy a cikk szerzője egyvalamiről nem tett említést.

Egyetlen szót sem írt arról, hogy ő maga is tevékeny részese volt az akciónak. Hogy a vadállatok szakavatott ismerőjeként ő is ott ült a teherautón, mint a farkasokkal utazó kétszemélyes küldöttség másik tagja.

És nem ez volt az első eset, amikor az újságíró Schwartzenberger István nagyvonalúan hallgatott. Hallgatott, mint mindig, amikor saját magáról kellett volna szólnia. Hiszen soha nem írt például arról, milyen érzés a világ egyik legjobb műrepülő pilótájának gépében pörögve zuhanni a föld felé. Milyen kalandossá teheti az ember életét, ha két héten át egy valódi medveboccsal kell megosztani az otthonát. Milyen gyomorsüllyedést okozhat egyetlen nagyra sikerült gázfröccs, ha az ember egy gyári versenyautót vezet éppen a kontinens leggyorsabb tesztpályáján.

Az újságíró pénzben nem kifejezhető vagyonát, szakmai gazdagságát történeteinek számával mérhetjük. Schwartzi ilyen értelemben egyike volt a leggazdagabb újságíróknak. Hiszen emlékezhetünk: Magyarországon jóformán még senki nem hallott a bungee jumpingról, mikor egy német vállalkozó toronydarujából a mélybe ugrott egy hosszú gumikötéllel a lábán. Nem a puszta kalandvágy hajtotta, riportjához gyűjtött anyagot. Még csupán ízlelgettük a munkanélküliség és a szegénység szavak új jelentését, amikor ő már a szabolcsi bokortelepülések nincstelenjeiről hozta megdöbbentő erejű riportját.

Romatelepekre járt, de közben visszatérő vendége volt a genfi autószalonnak is. Csempészállatok után kutatott, mialatt újabbnál újabb autócsodákat tesztelt. Ott volt Záhonyban, amikor egy orosz vándorcirkusztól csimpánzokat foglaltak le. A nyugtalan állatokkal a határőrök nem tudtak mit kezdeni, még szerencse, hogy kéznél volt az újságíró, aki korábban az állatkertben dolgozott. A hírlapíró, aki nemcsak utólag tudósított az effajta akciókról, hanem elő is készítette őket. Mintegy mellékesen, az ő fejéből pattant ki a vámőrség és az állatvédő hatóság első közös razziájának ötlete is. 

Autós újságíróként és a raliversenyek krónikásaként sokan ismerték a nevét. Egy időben valóságos rajongótábora is volt, nem egy műhelyben egyenesen a falra ragasztották ki cikkeit, hogy minél többen olvassák egyedi hangon tolmácsolt alapigazságait. Írásai sokszor heteken át témát adtak a futamokra kijáró népes tábornak. Szakújságíróként többször körbeutazta Európát, de eljutott Mexikóba és Új-Zélandra is – ahogy ő mondta: a Föld olyan távoli pontján járt, hogy ha onnan továbbindult volna, már visszafelé jött volna a másik oldalon.

Értett a gasztronómiához. Ismerte az emlékezetes filmeket, olvasta a fontos könyveket. Kedvelte, őszintén tisztelte a tűzoltókat. Dolgozott kulturális területen, volt bűnügyi tudósító, eligazodott a közlekedési káosz ellentmondásai között.

Egyvalamihez nem értett: önmaga adminisztrációjához.

Ha csak tehette, a háttérben maradt. Az ő történetei mindig valaki másról szóltak.

A sajtó mai világában ez már nem elég a sikerhez és az érvényesüléshez.

A szerénység és a szakma iránti alázat magától értetődő követelmény volt abban az időben, amikor Svarci a hírlapírói pályára lépett. Ami tulajdonképpen nem is volt annyira régen. Csakhogy időközben fejreállt a világ, hogy az értéket kereső, az erkölcsre ügyelő újságíró nem találja már benne a helyét. Nem is maradtak valami sokan. Svarci, aki az utolsó pillanatig féltett kincsként őrizte hitelességét és szakmai öntudatát, egyik pillanatról a másikra afféle régivágású újságíró lett. Olyan, akinek elvei voltak. Aki saját erkölcsi mércéje szerint ítélt.

Volt még egy képessége, ami kivételes újságíróvá tette. Valami megmagyarázhatatlan módon képes volt bizalmat ébreszteni az emberekben. Tulajdonképpen mindegy is volt, kivel beszél: magas hivatalt betöltő állami tisztségviselővel, rendőrrel vagy buszsofőrrel. Az illető egy idő után azt vette észre, magától értetődő természetességgel mesél a legféltettebb titkairól. De ő soha nem élt vissza a rábízott információval. Interjúalanyai sokszor még évek múltán is emlékeztek a Schwartzenberger nevű újságíróval folytatott beszélgetésre.

Pályafutása során Schwartzenberger István írt három könyvet és néhány ezer újságcikket. A Fényszóró című üzemi lapnál kezdett, később a Közműnél, majd az Esti Hírlapnál és a Mai Napnál folytatódott pályafutása. Tizenegy évvel ezelőtt a Népszabadságnál kötött ki, ahol tavaly év végéig dolgozott.

Barátai előtt nem voltak titkai, de a nyilvános szereplést nem kedvelte. Nagy volt a szíve, még nagyobb lelke. Ha hallotta volna amit mondtam, most alighanem tiltakozna, hogy mindezt így, ennyi ember előtt kifecsegtem róla.

Ég veled Svarci.

*