Van egy meseszép történetem. Belpol-ügyeletes vagyok, a mai események java része lecsengett, már csak a politikusok gyalázzák egymást. Van egy kis időm arra, hogy fölidézzem.

A kolléga évekkel ezelőtt távozott a laptól, elment egy másik újsághoz dolgozni. Rendes fickó volt, öreg motoros, történt vele, aminek történnie kellett. 

Már jó ideje nem a Népszabadságnál dolgozott, ám egy este mégis bejelentkezett telefonon a beírókhoz, s kissé akadozva mondta, most rögtön és azonnal cikket szeretne diktálni.

A beíró lányok mondták neki, úgy tudják, nem itt tetszik már dolgozni. Neki senki se dumáljon, közel a lapzárta, nem ér rá vitatkozni, az a címe a riportnak, hogy... - és bediktálta a testes szöveget.

A hölgyek kuncogtak, de láttak már egyet s mást a sajtó világában, nem estek kétségbe, ha valaki dübörgő autóból vagy háborús zajokkal a háta mögött diktálta be a szövegét. Beírták precízen a kolléga napi riportját, aminek másnap - ezt többször elmondta - mindenképp meg kell jelennie.

Nem nálunk, de ez az apróság a spicces zsurnalisztát kevésbé befolyásolta.

A hölgyek elbúcsúztak tőle, majd átküldték faxon új munkahelyére a komplett, korrektúrázott kéziratot. 

A konkurens lap főszerkesztője az esti órákban telefonált, s megköszönte a kicsiny baki kiigazítását. Nem tesz semmit, felelte az esetről értesült népszabis szerkesztő, s hozzátette, a szakmai segítség a legfontosabb a világon.