Az erőszak nagyközönség előtti megjelenítése a főterekről és utcákról a bulvárlapok és a filléres füzetek hasábjaira, majd a XX. század első évtizedétől a mozivászonra költözött. Nagyjából ez az az időszak, amikor a valóság brutalizálódott, a képzelet szülte hősök kegyetlenebbé váltak, mint a valóságos gyilkosok. Hatásuk úgy hatványozódott, hogy a róluk való mesélés széles körben elterjedt. Egyrészt. Másrészt viszont a valóságos brigantik (Sobri Jóska vagy Rózsa Sándor) oly erős kíváncsiságot ébresztett a befogadó közönségben, hogy komplett könyvsorozatokat lehetett róluk kiadni. A huszadik század amerikai bűnözői előbb a börtönbe, majd a mozirendezők jóvoltából az örökkévalóságba masíroztak. 

Hogyan lehetséges ez? 

A média és az erőszak összefüggéseit kutatja a rendkívül izgalmas Médiaerőszak című tanulmánykötet, melyet Stachó László és Molnár Bálint szerkesztett. A Mathias Corvinus Collegium és a Századvég gondozásában napvilágot látott könyv mellőzi a tévé, a mozi és az internet által kiváltott "erőszak" unásig ismert közelítését, mely arra alapozódna, hogy a gyerekek azért lesznek agresszívak, mert "ezt látják a tévében".

Hogy ez mekkora marhaság, jelzi az a vizsgálat is, melyet azért folytattak Angliában, hogy a médiában megjelenített erőszak állítólagos társadalmi szerepét feltárják. A Policy Studies Institute munkatársai a múlt század kilencvenes évtizedében végeztek felmérést, melyben 78, tíz és 16 év közötti olyan fiatalkorú bűnözőt kérdeztek, akik az elmúlt egy év alatt többször is elkövettek visszaesőként valamilyen bűncselekményt (lopás, betörés, rablás). Ezután ugyanazokat a kérdéseket föltették egy olyan 500 tagú kontrollcsoport tagjainak is, akik nem szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásban. 

A kutatók arra keresték a választ, van-e különbség a két csoport műsorpreferenciái között. A felmérést kiterjesztették arra is, hogy a tévénézés milyen szerepet játszik a fiatalok életében.

Meghökkentő volt a végeredmény. Mindkét csoport tagjai a Terminátor 2 című filmet tartották kedvencüknek. Más műsorok megítélésében is teljes volt az azonosság a bűnöző és a nem-bűnöző csoport között. Sőt. A bűnöző fiatalok nem néztek több erőszakos filmet a tévében, mint emezek, és nem részesítették előnyben a kemény filmeket a békésebbekkel szemben.

A médiát unásig ostorozó kőkonzervatív média persze azóta is azt írja: az erőszak terjedéséért az erőszakot sugárzó média a felelős. A sopánkodó tárcisták nem veszik tudomásul, hogy az Iliászban sokkal több vér folyik (s eléggé hajmeresztő a történet elmesélése is!), mint egy-egy kortárs horrofilmben.

Át kell értékelnünk az erőszak fogalmával, terjedésével és társadalmi beágyazottságával kapcsolatos ismereteinket - ehhez segített hozzá engem ez a könyv. A legfőbb tanulság mégis az, hogy maga az agresszió nem feltétlenül az ember degeneratív velejárója, sokkal többrétegű jelenség. A fiatal szerkesztők által összeállított kötet tartalmaz neurobiológiai, evolucionosita megközelítéseket, tele van érdekes példákkal, a tanulmányok oldott nyelven, közérthető formában beszélnek a világ egyik legnagyobb problémájáról. Szabó Andrásnak a társadalom gyorsreagálású "hadtestéről", a képregényről írott tanulmánya olvasása után elismerőleg csettintettem. S rájöttem, hogy a Fekete Zsombor "felügyelte" területről (a videojátékok és az erőszak összefüggéseiről) jószerével semmit sem tudtam.

Eddig.

Azt, hogy a médiaerőszakra szakosodott új iparág mennyit tesz hozzá az amúgy is meglévő pszichikai és társadalmi problémákhoz, nem tudjuk pontosan megmondani, fogalmaz az egyik szerző. Azt persze tudjuk, hogy a politika és a hatalom kiaknázza a modern média lehetőségeit azért, hogy pozícióit megtartsa vagy megerősítse. Ezért sem fölösleges e könyv tanulmányozása. 

"A Stachó László és Molnár Bálint szerkesztette tanulmánykötet különös érdeme, hogy a megfontolást és a mélyebb feltárást nem ismerő elutasítás helyett elemezni, értelmezni, megismerni kívánja a jelenséget. Számos tudományág bevonásával.... arra hívja fel a figyelmet, hogy az erőszak - ha a médiában való tömeges megjelenése alkalmankánt éles vitákat vált is ki - mindig is fontos és funkcionális eleme volt a kulturális reprezentációnak, és mint ilyen méltán tart igényt a sokoldalú és alapos tudományos vizsgálatra." (Terestyéni Tamás, az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport tudományos főmunkatársa, a Jel-Kép c. folyóirat főszerkesztője).