Biczó Gábor könyvet írt az asszimiláció hosszú évszázadairól. Vázlatnak nevezi művét, miközben a kérdés fontos alapművét tarthatjuk a kezünkben.

"Amerika Isten olvasztótégelye, egy hatalmas üst, ahol Európa minden faja összeolvad és újraformálódik." 1914-ben Israel Zangwill drámaíró fogalmazott így. Az asszimiláció egyik alapfogalmát alkotta ezzel, a 'melting pot' hódító útra indult a társadalomtudományokban és felválthatta a 19. századi nativizmus WASP (White Anglo-saxon Protestant, fehérbőrű, angolszász származású protestáns) kategóriáját.

A nativizmus a bevándorlókkal szemben általánosan érzett negatív közérzet politikai, szellemi és vallási értelemben megfogalmazott összegzése - írja pompás könyvében Biczó Gábor (HASONLÓ a HASONLÓnak...; Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról, Kalligramm, 2009). A bevándorlással az USA pótolni tudta a gazdasági konjunktúra révén keletkezett munkaerőszükségletét. Melynek azért vannak meghökkentő pontjai. Az 1820 és 1860 között az USA-ba érkezők 60 százalékát az angolok, illetve a nyelvileg asszimilált írek vagy a németek adták, az 1891 és 1930 közti időszakban a szlávok, a latinok, a zsidók és az ázsiaiak beáramlása következett, ami bonyolult etnikai képleteket eredményezett (az oroszországi forradalom után 3 millió, főleg ortodox emigráns érkezett az új világba).

A "beolvasztásnak" Milton Gordon szerint hét jól elkülöníthető fokozata van. A folyamat során a befogadó és az 'idegen' először csak találkozik (1), azaz kulturálisan érintkezik. A második szakaszban az 'idegenek' nagy számban lépnek be (2) a befogadó társadalmi intézményekbe. Jön aztán a vegyes házasság (3), melyben az 'idegen' csoport elveszíti identitását. A következő szakasz az identitásváltásé (4), és csak ezután tűnnek el az előítéletek(5). A hatodik lépcsőn múlik el a kirekesztés (6), a hetediken pedig a "az asszimilálódó viszonyát tartósan beárnyékoló hatalmi konfliktusok" is megszűnnek (7).

A Debreceni Egyetemen filozófiát, a Miskolci Egyetemen kulturális antropológiát oktató szerző elképesztő mennyiségű tényanyag és érvrendszer megmozdításával építi könyvét, melyet "vázlatként" pozicionálni meglehetős szerénységre vall. Biczó olvasmányos stílusban tárja elénk azt a problémát, amely minden történelmi időszakban jelen volt, és a nemzetállamok kialakulása óta állandó forrása az idegengyűlöletnek, a többség és kisebbség viszonyának, s mindannak, amit egyik ember akar tenni a másikkal, csak azért, mert a másikról úgy gondolja, nem teljesen olyan, mint ő.

Biczó Gábor - aki tavaly a domokosi Szász Jánosról készített antropológiai portréjával újszerű könyvet tett le az asztalra - példákat hoz az antik korokból, s idézi például István király intelmeinek azt a passzusát, mely az idegenekkel való bánásmódra nevel. "Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."

Az utókor persze, úgy tűnik, elfelejtette nemcsak István tanítását, de az ókori görögök példáit is. Biczó az Odüsszeia jelenetét elemezve (Eumaiosz kondás nem ismeri föl a hazatérő Odüsszeuszt) jut arra a következtetésre, hogy "az idegen potenciális barát, szövetséges, vagyis valaki, aki nem szükségszerűen ellenség". Zygmunt Bauman úgy érvel, hogy "vannak barátok és ellenségek. És vannak az idegenek. Akikre persze a görögök a barbaros, a latinok a peregrinus terminust használták. Utóbbi olyan idegen, aki a vándorlás, az úton töltött átmeneti idő után érkezik meg. A barbarus szociokulturális tartalma ma is él: olyasvalaki, aki nem olyan, mint mi vagyunk (azaz nem görög).

A hellenizmus kozmopolita szemléletének magyarázata, az 'idegen' interiorizálására vonatkozó ószövetségi példák és a kereszténység évszázadainak idegennel és idegenséggel kapcsolatos leírása igen meggyőző. A "vázlat" népkarakterekre vonatkozó fejezete számos mai problémára felhívja a figyelmet. Az mondjuk, hogy az utcán és a tüntetéseken használt sértő kifejezések többsége a 18. (!) század terméke, kissé elszomorítja az embert.

Főleg, ha újraolvassa Kantnál a nemzetre és a tömegre vonatkozó meghatározást. "Azt a tömeget avagy akár annak azt a részét, amelyik magát közös eredet révén polgári egésszé egyesültként tartja számon, nemzetnek (gens) mondjuk; azt a részt ellenben, amelyik kibújik e törvények alól (a szóban forgó nép vad sokaságát) csőcseléknek (vulgus) hívjuk, törvénytelen egyesülésüket pedig cimboraságnak (agere per turbas); olyasfajta magatartásról árulkodik ez, amely megtiltja a csőcseléknek, hogy állampolgári kvalitással dicsekedjék."

A 41 éves Biczó Gábor, aki asszimilációs kutatásait a Yale Egyetem Antropológia Tanszékén és a Konstanzi Egyetem Szociológia Tanszékén végezte, készséggel áll a nolblog olvasóinak rendelkezésére. Szabad kérdezni, a filozófus itt, a Jámbor pitbull felületén válaszol a kedves érdeklődőknek. Méghozzá belátható időn belül.

Jó olvasást mindenkinek!