Gucci Helle becenévvel hódít Helle Thorning-Schmidt, Dánia miniszterelnöke, a helyi baloldal vezére. Az ország első női kormányfője megannyi bírálatot kap, mert nem sajnálja a pénzt a príma – és a többség számára értelmezhetetlenül drága – ruhadarabokra.

Magyarországon sem ismeretlen az efféle kritikai fordulat: vegzálják azokat, akik Apple-masinákkal fölszerelkezve aggódnak a szegényekért a körúton, továbbá nem osztják szét teljes vagyonukat a rászorulók közt. Nyilván a szociális érzékenység csupán akkor hiteles, ha lyukas nadrágban és éhesen prezentálják, s ha valaki szolidárni akar, akkor ragadjon lándzsát, majd exportálja a forradalmat Afrika szarvára. Néhány bírálat üzenete szerint másként lehetetlen együttérezni, ám a konzervatívokat ennyi erővel vissza kéne zavarnunk a XVI. századba valami vaddisznóvadászatra, a jobbos csajoknak meg még egy szigeti pikniken is fűzőben kéne flangálniuk. Szóval: hagyjuk egymást ezzel az őrültséggel.  

Visszavágtatva a dán politikushoz: hazai pályán főként a kommunizmus és a totális egyenlőség elszánt ellenfelei, az úgynevezett polgári Magyarország barátai állnak elő e váddal. Ők használják az indokoltnál kissé sűrűbben a luxusbaloldal kifejezést is. Az csöppet sem zavarja meg e hangok gazdáit, hogy az ominózus kritikák éppen annak a polgári létezésnek az alapját kérdőjelezik meg, amelyért – legalábbis elméletileg - küzdenek. Annak fundamentuma ugyanis a magántulajdon. S a középbal ezt - minden ellenkező híresztelés ellenére - nem számolná fel. (Arról azonban szívesen meghallgatjuk az úgynevezett polgári Magyarország luxusbalozó barátait, hogy a magánnyugdíjpénztárak államosítása miként illeszthető értékrendjükbe. Egyébként körülbelül annyira, mint a családi erőszak kifinomult technikáinak oktatása a Nemzeti Alaptantervbe.) Mindenesetre a baloldal céljai világosak és – mint minden idealizmus felé siető eszmének – kissé utopisztikusak.

Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében azt írja: „Ami a baloldali embert baloldalivá teszi, az nem ilyen vagy olyan elmélet, hanem abbéli képessége, hogy bármilyen elméletet a Nagy Menetelés előre nevű giccs részévé tud tenni.” Talán ennek köszönhető, hogy korszakos zsenik váltak a kommunizmus rabjává, s megannyi klasszis értelmiségi vonzódott visszafogottan eredményes, ám legalább retorikájában reménykeltő progresszív projekthez. (Még a közelmúltban is akad tanmese: elég csak az Obama-varázslatra gondolni.) A giccs különösen találó kifejezésnek tetszik, mert első blikkre nyálas történetek következnek a baloldali gondolatból: a szegény gyerek esélyt kap, tanul, vállalkozik, alkot, kitör a nyomorból, de legalábbis sráca már nem a nyomorba születik. Mint a mesében. (Aki szerint ezen mosolyogni kell, az azért nézzen rá a KSH vonatkozó kimutatásaira: http://nol.hu/belfold/20120407-az_ertelmiseg_atorokiti_a_poziciojat )

Azt talán kár is tagadni: a polgárok meghatározó része nem veti meg az efféle sztorikat. Az emberek többsége arra a pártra voksol a választásokon, amelyről elhiszi, hogy jobb életet teremt: munkahelyet, biztonságot, lehetőséget a továbblépésre.

Már ameddig akad egyáltalán olyan polgár, aki bízik a politikusokban. Aktuálisan szörnyű bizalmi deficittel küzdenek a politikai aktorok, s mind több ember él abban a hitben és tudatban: sorsa megváltoztathatatlan. (Ennek indoklásaként többségük arra jut: a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak.) Miként arra Paul Thompson, a brit Munkáspárt teoretikusainak egyike rámutatott: e szkepticizmus, a bizalom teljes hiánya alapvetően rendítheti meg a haladó szellem képviselőit. A cinizmus és a kétség lehetetlenné teszi azoknak a reformoknak a megvalósítását, amelyek az esélyegyenlőséget helyezik a közpolitika centrumába. (Ezért is gyalázatos az, amit az MSZP Hagyó-féle korrupt szerencselovagjai tettek. E távolról sem baloldali politikai vállallkozók történelmi csapást mértek a haladó gondolatra, mert fölfoghatatlan mértékben rongálták a bizalmat. A Fidesz pedig mindent megtesz azért, hogy csökkentse az átláhatóságot, ezzel tovább súlyosbítsa a helyzetet.) A tudós amúgy azt is rögzítette: „Gondoskodnunk kell arról, hogy erősebb és világosabb elképzelésünk legyen az egyenlőségről és az igazságról.”

Nem elsősorban a magyar baloldalnak címezte a javaslatot, de néhány évtizedes késéssel talán a hazai progreszívek is szükségét érzik, hogy eleget tegyenek a felszólításnak. A gazdasági válság idején persze aligha lehetséges a programalkotás, mert a stratégia a krízis után mindenképpen fölülvizsgálatra szorul, de a regnáló magyar jobboldal még e kivételes történelmi helyzetben is a haladók segítségére sietett. A baloldal könnyedén újrafogalmazhatja magát, ha például a felsőoktatás átalakítását célzó folyamatra tekint. (Ezúttal – főként kegyeleti okokból – nem minősítjük azt a kormányzatot, amelynek szakpolitikája a miniszterelnök megérzésein nyugszik. Orbán maga határozott a vonatkozó keretszámokról, miután 2008-ban már tönkrette a szisztémát a fenntarthatóság felé taszító reformot.) Az állam száz jogász képzését finanszírozza majd a „rendszerváltás” után. Az irányszám üzenete: ez a szakma nem szolgálja többé a társadalmi mobilitást. Nincs az a hátrányos helyzetű szendrőládi vagy tarnazsadányi kölyök, aki ennyi helyért rivalizálhatna a pesti és a nagyvárosi elit utódaival. (Eddig is csak kivételes esetekben sikerült a bravúr.)

Vigyázat, szörnyű demagógia következik, ezért Iphone-ról ezt a bekezdést tilos kommentelni (nyugi, önirónia, a részletekért lásd a második bekezdés Apple-masinás szakaszát): emitt a tojást kell összeszedni reggel, amott esetleg korábbi nagykövetek jönnek át vacsorára, s több nyelven folyik a társalgás. Az egyiknek a színház és az internet a szocializációs terepe, a másiknak a munkanélküliekkel szépen ellátott, játékgéppel fölszerelt kocsma. Emitt a Le Monde, esetleg a Népszabadság és/vagy a Magyar Nemzet pihen a konyhaasztalon, amott legföljebb a Bors. E kulturális különbséget, az ebből fakadó versenyhátrányt fölfogni is lehetetlen.

Erre fölöttébb egyszerű válasz cinikus kommentekkel reagálni a blogoszférában: nyilván plebejus populista, kisebbségi komplexusokkal küszködő szerencselovag, esetleg kinyúlt pulóvert és kopott farmert viselő régi vágású radikálszoci lehet, aki ilyen képekkel operál. Mi több, még a baloldali gondolat rabjai is figyelmeztetnek két sör után a romkocsmában: „megint népieskedsz”, „lassan a proletárokig is eljutsz”, és így tovább. Mintha csupán emelkedett értelmiségi diskurzusok és cinikus hozzászólások segíthetnének megértetni a jelenséget, vagy a szegénység bemutatása egyenes út lenne a lenini mauzóleumba.

Mintha tilos lenne leírni a világot, amelyben élünk. Ám ezt egyszerűen nem lehet másként rögzíteni: ez van. Mielőtt az űrmagyarok és Csaba királyfi feltétlen rajongói csípőből tüzelnének: nem csak cigány gyerekek nőnek föl így, hanem megannyi szerencsétlen „magyar” kölyök is. Parabola: szombaton egy Heves megyei falu kiskocsmájába tértem be. Sokszor voltam már ott, de vagy két éve nem jártam arra. Kábé 40 percet töltöttem a pultnál: csak kommersz szeszt vettek, meg üveges Rákóczi sört. Mert az a legolcsóbb. Még egy Borsodit se kért senki. Képtelenség másként fogalmazni: mára elfogyott pénz a végeken. És ne kezdjük el a "Nem kell kocsmába menni" című számot lejátszani, vagy csak az kérje, aki tényleg nem fogyaszt sohasem. Továbbá nem kirándul, nem rendel pizzát, nem vesz könyvet, de még egy kurva mozijegyet sem. Azaz nem költ semmire, ami nem feltétlenül szükséges az életben maradásához.

Az igazságtalanság még vérforralóbb abban az időszakban, amelyben egy kormány politikájának legfőbb eredménye az esély törlése a szótárból. Ezzel egyébként – akaratán kívül is – utat nyit a Nagy Menetelés nevű giccsnek. És amikor luxusbaloldali bankárokról fantáziál, akkor a nyomorúságos miliőben vergődő srácokról mond ítéletet. Röhöghetnek rajtuk, de sokuk álma, hogy nagy fekete autóval közlekedjenek, repülőre üljenek, s tízezres ajándékot vegyenek szüleiknek karácsonyra. Ez az ő giccsük. Lehet rajta vinnyogva nevetni.

És a baloldal olyan államra vágyik, amelyben van sanszuk céljaik megvalósítására, ezért fordítaná minden erőforrását az esélyteremtésre. Azért, hogy a nyomorba vagy kisvárosi lakótelepre születettek tanulással és munkával pénzt keressenek, amelyet aztán akaratuknak megfelelően elkölthetnek. Adhatják a hajléktalanoknak vagy vásárolhatnak Gucci-táskát, esetleg jobb iskolába küldhetik gyermeküket, mint amilyenbe ők jártak. A középbal létezésének értelme az ideál, hogy az utolsó aszfaltozatlan utcában születő srác is vehessen egyszer nagy fekete autót, ha akar. Nem kell a szánkba rágni ezerszer, tudjuk, hogy ez sohasem valósul meg. Nem lesz mindenkinek még esélye sem erre, nemhogy el is érje céljait. De.

Ez olyasmi, amiért van értelme fölkelni reggel, s vállalni a Nagy Menetelés nevű giccset. Bármilyen vicces is, menten elmosolyodnék, ha a panellakó srácok, akikkel gyermekkoromat töltöttem, Gucciban vagy Ipaddel a kezükben, oxfordi ösztöndíjjal a hónuk alatt, esetleg angolul prímán beszélő fiukkal érkeznének a mind ritkább randevúk egyikére. Ám ez nem több, mint álom.

Azaz a baloldal utópiája. Bármilyen nehezen is érti meg a mainstream jobboldal, a baloldal nem azért létezik, hogy kiszolgálja az Európai Bizottságot, egy tál lencséért eladja a hazáját, nyelves puszit adjon az IMF-nek, továbbá utcabálokkal ünnepelje az újabb megszorító csomagokat. Miként azt is ideje lenne fölfogni, s már unalmas is ismételgetni: a baloldal nem az „elmúlt nyolc év”, Gyurcsány Ferenc, Kovács László boxeralsója, meg Bolgár György. A baloldal egy értékközösség, amelynek sokféle tagja van.

Nem ártana, ha ezt megértenék a konzervatívok, már csak azért is, mert hozzávetőleg húsz éve meg vannak sértődve, ha azonosítják őket az uniós zászlót égető, antiszemita, idegengyűlölő szélsőségesekkel, miközben önfeledten kommunistázzák és hazaárulózzák le a komplett magyar baloldalt. Persze akár igazuk is lehet, ha az úgynevezett nemzet érdekeivel ellentétesnek tartják, hogy a társadalmi mobilitás csatornái újra kinyíljanak. Mert a sokféle baloldali szervezet különös egységben hirdeti: utat kell nyitni a felemelkedéshez. Akár a sporttal, akár a jobb oktatási rendszerrel, akár szociális ösztöndíj-szisztémával, akármivel. Talán ez az egy biztos pont, ahol a különféle baloldali társulatok találkoznak.

Igen, utópia az esélyegyenlőség megteremtése (a totális egyenlőségé meg már annál is több), mert a hátrányos helyzetű régiókban születő szegény kölykök képtelenek ledolgozni a kulturális hátrányt, amelyet a budai elittel szemben örökül kapnak. De ha belenyugszunk abba, hogy a születés helye dönt az életesélyekről, nem pedig a tehetség és a teljesítmény, akkor már holnap reggelre is fölösleges beállítani az ébresztőórát. Ha a társadalmi viszonyok megváltoztathatatlanok, akkor elvesztegetett idő társadalomról elmélkedni, Európáról gondolkodni, meg az egészségügyi rendszert átalakítani. Hogy a futballt imádó, ám a társadalomtudományokat újabban megvető miniszterelnökök is értsék: ha nem lehet feljutni az NB II-ből az NB I-be, miként kiesni sem lehet az adott osztályból, de még az ellenfél kapuja is be van falazva, akkor nincs értelme pályára lépni.

Éppen ezért dühítő, hogy a baloldal legnagyobb szervezett erői képtelenek megjeleníteni valamiféle üzenetet, vagy elmagyarázni a szélsőjobb felé sodródó fiataloknak, mit jelent ma baloldalinak lenni. Egyáltalán mi az alapvetés, amely összeköti az eszme megannyi képviselőjét.

Pedig a zöldszekciótól a liberálisokig, a rendszerkritikusoktól a népi oldalig alighanem minden érintett egyetért abban: 2012 Fidesz-Magyarországán baloldalinak lenni minimum annyi, mint nem föladni. Mármint a hope-ot (a közösségi médiában nem trendi a remény), hogy minden gyereknek lehet jobb élete, mint a szüleinek, nem csupán az úgynevezett középosztály utódainak, meg a narancssárga projekt feltétlen híveinek.

És lassan eljutunk oda, hogy tényleg ennyi marad az egészből. Hogy mindenféle eszmék, ideológiák, szakpolitikai programok, rendszerkritikai megjegyzések, meg muffinreceptek helyett csak annyit akarunk elmondani: akinek nincs semmije az éppen annyit ér, mint akinek van valamije.

Vagy többet. Mert neki a nehezebb.