Most pedig új sorozatot indítok. Ennek az az oka, hogy médiaholic vagyok, mintegy imádom a kreatív ipart. Ezért érdekelnek például a reklámok. Aztán néha felkúrom magam, ha azt látom: az űrérzékeny direktor megint megvett valami jól hangzó, de legalább értelmetlen szlogent, minek nyomán néhány csillogó agyú fiatalember lógó orral hazaballagott. Vereségének oka lehet az: ad a logikára és – szélsőséges esetben – a magyar nyelvre is. A lényeg: az első részben a Bonbonetti család csokireklámjának megértésére teszünk kísérletet.

„Ha a világ tökéletes lenne, nem lenne szükség csokira!”

Ezzel a kevéssé árnyalt, de legalább felkiáltó módban tálalt konklúzióval lep meg a Bonbonetti reklámfilmje, ami minimum kérdéseket vet fel, elvégre a mondat csak úgy interpretálható: az ideális élethez nem tartozik hozzá e termék fogyasztása. Most eltekintünk annak a verziónak az elemzésétől, hogy a marketingrészleg őszinteségi pánikrohamot kapott, s tényleg ezt az üzenetet próbálja meg eljuttatni a fogyasztókhoz, mintegy védve őket a vásárlástól. (A promóciós célra írt sztori, ha jól értjük, arra utal: a csokit főként bocsánatkérésre, ajándékozásra használjuk. Ilyenkor nyilván zárva van a vinotéka vagy a Mr. Virág, azért kell Tibit venni.)

Tehát a szlogenből az következik: a csoki a tökéletlen világhoz tartozik hozzá. Ezzel még túlélhetne, mivel elég sokan tudjuk, hogy a rezsicsökkentés ellenére ilyenben éldegélünk, csakhogy nem ad támpontot ahhoz: miért nem a csoki a tökéletlenség okainak egyike? Azaz lényegében egyetlen pozitív elemet sem kapcsol hozzá (az aligha az, hogy a megajándékozott örül), s mindeközben a kontextus is negatív (lásd eddig), azaz egyetlen ésszerű érv sincs amellett, hogy ne az édesség negligálásával kezdjük a jobb mindennapokért folytatott kitartó küzdelmet.

Hogy még világosabban fogalmazzunk: tökéletes világban nyilván nem lenne szükség baleseti helyszínelőkre és családon belüli erőszak elleni törvényre sem. Ám amíg van szükség ilyesmire, az nem jelenti azt, hogy az ezekhez kapcsolódó jelenségek kellemesek, előremutatóak, impulzívak, szeretetteljesek, akárha nélkülözhetetlenek. Azaz senki nem rendel  frontális ütközést egy átlagos méretű tehervonattal, miként testvérként szeretett vak komondort sem, csak mert a tökéletes világban nem lenne rájuk szükség. Annak ellenére sem, hogy a látássérült kutyuson átlendülve könnyen összeszedhető egy príma koponyaalapi törés, amire a tökéletes világban – a csokihoz hasonlóan – visszafogott igény mutatkozik.

Mindennek fényében számomra ez a reklám nem feltétlenül érthető, főként nem ösztönöz vásárlásra. Persze vannak benne mosolygó unokák és nagypapák, de ha a tételmondat nem számít, akkor a fasza zene, meg a puszi, ölelés kötelező gyakorlat után azt is be lehetne lökni, hogy „Három rozéfröccs! És milyen pálinkátok van? Bonbonetti!” vagy azt: „A jejunumot az különbözteti meg az ileumtól, hogy proximálisabban fekszik, nagyobb az átmérője, vastagabb a fala, plica circularisai fejlettebbek, magasabbak, jobban is erezett (megjelenésében pirosabb), mint az ileum. Zabálj csokit!” Ám ha csak ennyi kommentünk van, akkor nem biztos, hogy veszünk főműsoridős perceket a kitűnő filmünknek.

Persze meglehet, szart se számít, hogy mit nem értünk, mert a vonatkozó tartalom totál megdobta a csokiértékesítést, s akkor kurva mindegy, mi az üzenet.

Mert szükség van csokira. Mint Semjén Zsoltra a kormányban.