„Aki ugrál büszke magyar, hej, hej” – zúgott a budapesti Papp László aréna közönsége a divízió I-es jégkorong-világbajnokság meccsein, s a kazah válogatott elleni fölfoghatatlan sikert követő katartikus pillanatokban hozzávetőleg nyolcezren szökdécseltek a lelátón. Az a varázslatos miliő önmagában válasz volt azokra a kérdésekre: miként vált a sport nemzeti identitást alakító tényezővé?, hogyan lett a kultúra része?, miért emlegetik hőstörténeteit az egyetemes história legnagyszerűbb epizódjai között?, hogyan válhatott a szórakoztatóipar legfontosabb szektorainak egyikévé?

Egészen természetes, hogy a mámor idején senki nem gondolt arra: miként tartható fenn a létesítmény, amelyben a tornát rendezték?, hogyan tartható a hoki e nívón?, mekkora szerepet kell vállalnia az államnak az élsport finanszírozásában?, hogyan építhető fel olyan utánpótlás-nevelő rendszer, amely – a hátrányos helyzetű kölyköknek is kitörési lehetőséget nyújtva – gondoskodik arról, hogy egyetlen tehetséget se veszítsen el a honi testkultúra? És lehetne kérdezni még az úgynevezett látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabályról, az FTC- és a Debrecen-arénáról, valamint a Felcsút meghökkentő fejlődéséről, s sportpiaci alapon nyugvó elemzésben értelmezhetetlen NB I-be jutásáról.

Ám akkor nem bankók, stratégiák, politikai döntések voltak a fókuszban, hanem például Magosi Bálint, aki gondolkodás nélkül vetődött bele kétszer egymás után a rivális bekkjének lövésébe, hogy aztán a fájdalom miatt csak levánszorogni tudjon a játéktérről.

És ez így Jó. Mert amikor a válogatott negyedik sorának csatáráról beszéltünk, akkor nem kellett foglalkoznunk az atlatszo.hu által közzétett úgynevezett tanulmánnyal, amelyért az illetékes tárca huszonnégy millió forintot fizetett. Állami megrendelésekből, puszira perkált milkákból sokat látott olvasónak is elállt a szava a dokumentumtól. Az anyag beszámolt például arról: Magyarország fő folyója a Duna és a Tisza, éghajlata pedig kontinentális. A megszámlálhatatlan nyelvhelyességi hibával terhelt szöveg nem csupán az antikorrupciós tankönyvek antitézise, hanem a magyar sportpolitika megalázása is.

Nem azért, mert nívótlan, szánalmas és magyartalan, hanem mert azt üzeni: senkit nem érdekelnek a beruházás következményei. Mindezközben a nemzetközi porondon ez az építkezések kulcskérdése. Idehaza a működtetést érintő kérdésekre például az a válasz, hogy az e célra kialakított terekben majd autóbemutatókat meg lagzikat rendeznek. Esetleg koncertet a stadionban. Mehetnénk sorban: hány autót mutatnak be Magyarországon, s abból mennyit fognak majd az Üllői úton? Hány lagzit tartanak nem meccsnapon? Hány Robbie Williams-koncertre lehet számítani?

Tegyük fel, hogy minden kérdésre a „sokat” a válasz. Akkor már csupán arra vagyunk kíváncsiak: készültek-e elemzések arról, honnan hozza el a rendezvényeket a létesítmény? Budapest melyik része veszíthet, ha a Népliget nyer? Milyen hatása lehet az adott városrész fejlődésére? Aztán már csak az a felvetésünk: gondolt-e bárki valamit az üggyel kapcsolatban azon kívül, hogy  a zöld-fehéreknek (piros-fehéreknek, kékeknek, rózsaszínűeknek, stb.) kell egy aréna?

Amíg ezen elmélkedünk, addig legalább nem kell azzal foglalkozni, hogy miért terveznek 65 ezer néző befogadására alkalmas nemzeti stadiont, amely 70-90 milliárd forintba kerül. Ez a projekt nem csupán teljesen indokolhatatlan, de egyben a döntő bizonyítéka is annak: a kormány tagjai függetlenítik magukat a rációtól, ha a futball kerül szóba. Ekkora stadion a magyar labdarúgás aktuális állapotát tekintve egyetlen alkalommal telne meg: ha sikerül elnyerni a BL-döntő rendezési jogát. Ennyi. Ezért 70 milliárd forint? Miközben senki nem vitatja, hogy szükséges a központi aréna megépítése, a gigantománia magyarázhatatlan.

Ám a létesítmények csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Az úgynevezett látványsportágaknak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály még több kérdést vet fel. Tízmilliárdokat fizetnek ki egy lényegében kontrollálhatatlan és irányíthatatlan rendszer keretében. Lehet persze azzal érvelni, hogy a baloldal állandó tervezési és ellenőrzési, mintegy technokrata attitűdje tükröződik a kritikában, ám akkor nem árt előállni egy kész magyarázattal arra a kérdésre: mi történik, ha a szisztéma nem működik tovább?

Ennek azért van jelentősége, mert például a Magyar Labdarúgó Szövetség a TAO-nak köszönhetően csökkentette az amatőr egyesületek versenyeztetési költségeit. A mini egyletek életben maradtak, csökkenő bevételeikből is finanszírozzák költségeiket, mert a TAO adja az alapot. De nincs tartalékuk arra az esetre, ha a kedvezmények elvesznek. A fő támogató önkormányzatok forrásai elapadtak, nem tudnak már érdemben segíteni, miközben az elöljárók azt mondják: e favorizált időszakban kell kialakítaniuk a hosszú távon működőképes modellt. Hogyan? Mintha nem értenék az amatőr és a profi közeg közötti differenciát. Arról nem szólva, hogy a TAO nem szándékolt következménye a sportpiac fejlődésének megakasztása volt, mivel az adókedvezmény miatt a szponzoráció, miként a tagdíj intézménye, a háttérbe szorult.

Az egész koncepció őrülete, hogy úgy kívánja meg a felkészülést a „szabad világra” , hogy létezése ennek a glóbusznak a tagadása. Képtelen helyzetet teremt, hogy a trénerek a TAO-nak köszönhetően a korábban néhány tízezer forintért végzett munkáért százezreket kaphatnak, ám ennek nincs belső fedezete, azaz ha elzárják a csapot, akkor nullára esik a jövedelme. Vajon milyen lelkesedéssel folytatják munkájukat? Márpedig a pénz meghatározó része nem létesítmény-fejlesztésre és képzésre, azaz a sport fejlődését hosszú távon szolgáló programokra ment el, hanem egyéb célokra.

És minden döntéssel tovább lehet súlyosbítani a helyezetet, s konzerválni annak diszfunkcionalitását. A kormány átvállalta a sportszövetségek tartozását is. A Magyar Evezős Szövetség 95 millió forintos mínuszt halmozott fel. Azóta sem derült ki, miként sikerült a kis szervezetek egyikének ennyi adósságot felhalmozni. Arról sem beszél senki, ki a felelős az eszetlen gazdálkodásért. Miért nem nyilvánosak a több tízmillióért elkészített könyvvizsgálói jelentések? Miért vannak mindenfelé titkok, ha szabályszerű a működés? Miért nem lehet tudni, honnan a tartozás, ha a közösség vállalta annak kiegyenlítését?

Ez persze nem unikum. Mindenféle átláthatóságot nélkülöznek a döntések. Nem ismerjük azt a feltételrendszert, amelynek alapján éppen az FTC és a Debrecen kap új stadiont. A sportvállalkozások versenyében mi döntött e két klub mellett? A Disógyőr miért ér kevesebbet? Az MTK miért nem kaphat modern miniarénát? A Győr versenyhátrányban legyen, mert a tulajdonosa kockázatot vállalt, s komoly pénzt fektetett be? Hiszen ha a Kisalföldön épül stadion, akkor a pénzt költhette volna a csapatra, amely már három éve bajnok lehetne.

Arról is beszélhetünk, miként lehetséges, hogy a minisztérium személyi állományában feltűnik Schmitt Pál korábbi akárkije, aki mulattató nyilatkozatokon kívül egyebet még nem mutatott föl. Miért éppen ő? Milyen sport- és ifjúságpolitikai teljesítmény fűződik a nevéhez? Milyen korszerű sportgazdasági és -marketing ismeretekkel van felvértezve?

Ezek csupán kérdések, amelyek eltörpülnek amellett, hogy az Orbán-kormány a sport barátja. Épeszű ember nem vitatja, hogy ez így van. Pont ezért lehet fájdalmas a miniszterelnöknek, hogy a kedvenc területei egyikére fordított pénz koncepció és hosszú távú tervek, valódi reform nélkül folyik el a semmibe. A felelősséget és a teljesítményelvet tagadó beavatkozások évtizedekre konzerválhatják azokat a magatartásmintákat, amelyek a posztkommunizmus szellemiségének megannyi ismertető jegyét magukon viselik.

Mert itt a kapcsolatokra van szükség, nem a profi munkára. Csak éppen a büdzsé aktuális állapotára nézve, az eurókrízis válságára tekintve, nem hisszük, hogy a központi költésgvetés hosszú távon olyan sportcélú befektetéseket eszközölhet, mint az Orbán-érában teszi.

Ezért ez volt a lehetőség a beruházásra és a reformra. Ennyi pénzzel tömegsportalapú szisztémát alakíthattak volna ki, amely régióalapon szervezve a társadalmi mobilitást is szolgálhatta volna, miközben az elitben az érdem, s a munka nyert volna elismerést, nem pedig az ismeretség, valamint a politikai kapcsolatok.

A mindenféle kontroll nélkül odavetett milliók mellett eljátszották azt, amit az egykulcsos adóval. Az volt az elképzelés: ha több pénz van a rendszerben, akkor automatikusan fejlődésnek indul, mert ha el is veszik néhány forint, a többlet elég ahhoz, hogy látható, dinamikus növekedéshez vezessen.

Ennél azonban több gondolatot érdemel a magyar sport. Annál meg főként többet, amennyit abban a  huszonnégymilliós tanulmányban találtunk. Mert az a magyar sport elleni szellemi támadás, pláne, ha még meg is lehet úszni egy ilyen akciót. Ha ez lehetséges az Albert Flórián nevét viselő aréna kapcsán, akkor az a történet mindenről szól, csak a sportról nem.

Márpedig az, ami az arénában történt, akkor, amikor a hokisok legyőzték Kazahsztánt, vagy amikor kikaptak Olaszországtól, az csak a sportról szólt.

Ha Orbán Viktor e területet pénzosztogatásra, kádertemetőnek, a Felcsút kistafírozására vagy a kegyrendszer tökéletesítésére használja, akkor éppen az ellen követ el merényletet, amit a legjobban szeret.

Ráadásul ha egy ekkora sportcélú befektetés nem térül meg a társadalomnak,  vagy a program ilyen-olyan ügyek miatt hitelét veszíti, akkor a közösség aligha tűr el a jövőben hasonló mértékű beruházást.

S ha így van, a testkultúra lesz a mostani szakma- és rációtagadó szakpolitika áldozata. Ezt pedig sem múltja, sem hősei, sem a jövőnk miatt nem érdemli meg.