Megrázó pillanat volt.

Arjen Robben nem ünnepelte a holland futballválogatott hatodik gólját a magyar együttes elleni úgynevezett mérkőzésen, amely a házigazdák számára inkább a péntek esti paintballparti helyett programba iktatott csapatépítő tréning volt, hanem az értelmezhetetlen módon a saját kapujába fejelő Devecseri hátvédet vigasztalta.

A jelenet szépen mutatta: a világklasszis megsajnálta honfitársainkat.

Igen, persze, fair play, továbbá sportemberi nagyság, valamint a labdarúgás szellemisége, ám ha mindez, mondjuk, 1-1-nél sorsdöntő helyzetben történik, a Bayern sztárja aligha a szombathelyi játékossal foglalkozik. (Illusztrációként megtekinthető a portugál garnitúra találkozója. Rui Patricio kapus fölfoghatatlan hibát követett el a hajrában, minekután az izraeli gárda egyenlített. A vendégtársulat egyik tagja sem sietett a vétkeshez, hogy megölelje, s együttérzéséről biztosítsa. Információink szerint még a kispadon ülők sem írtak a Facebook-üzenőfalára, hogy „Sebaj, pajtás!”)

S Robben mozdulata segíthetett volna annak megértésében: a teljesítmény, a tehetség, valamint a szellem hiánya csupán az egyes területek retorikai világbajnokságán nem jelent hátrányt. A szónoki és kommunikációs sikerekkel nem lehet kijutni a labdarúgó-világbajnokságra, nem lehet gazdasági növekedést elérni, tejet venni (populista kitérő, I. szakasz), öntudatos polgárokat nevelni. Igaz, a vonatkozó diadalokkal legalább választást lehet nyerni.

A magyar futball fájdalmas megaláztatása annak a közegnek az értékelése, amelyben természetes állapot, mi több, elsőrendű cél az álvalóság építése. Félreértés ne essék, ez nem a honi labdarúgás szóló produkciója: több területen zajlik a párttitkár-forradalom. Senkik lesznek valakik, mert kinyaltak egy segget, valakik lesznek senkik, mert nem nyaltak ki egy segget. Vagy ami még rémisztőbb: véleményük volt. Hogy mikor, mi a jó, az elfogadható, az eladható, azt politikusok, jobbkezek, meg azok, akik oda tudnak szólni, rögzítik. Tekintet nélkül tálentumra, attrakcióra és intellektusra.

Ennek fényében a magyar futballszövetség vezetői akkor lennének igazán korrektek, ha most már megmutatnák, miként teljesedhetne ki a revolúció.

Például szerződtetnék kommunikációs munkatársnak Hajdú Pétert, erőnléti edzőnek Schobert Norbertet, bepakolnák az elnökségbe Balázs Pétert, majd PR-program keretében együtt koszorúznák meg az ismeretlen rezsiharcos szobrát.

A lényeg ugyanis nem a 8-1. Lehetett volna 3-1 meg 12-1 is. Nincs jelentősége.

Aminek van: ebből az országból kiirtják az öniróniát, a kreativitást, a szabadságot, s az autonómiát, miközben közpolitikai programmá emelik a PR-t.

Itt lojalitásban érdemeket szerzett kabaréfigurák sértődnek meg, ha valaki szól nekik, hogy az Egyesült Államok fővárosa nem New York, a Szabó családból meg a Gyula a topszínész, nem a Zsófi. Aki pedig kellemetlenkedik az automatikusan beutalót kap az összeesküvők és/vagy Orbán-pártiak és/vagy szabadkőművesek és/vagy zsidók és/vagy gránátalmarajongók, azaz az ellenségek közé.

Így működik ez a labdarúgásban is, amely örök bizonyítéka a „fél tudású magyar elit” uralkodásának. Felejthetetlen, hogy az MLSZ legmagasabb szintű edzői képzésére jelentkező kolléga azt felelte, hogy energiaitalból, miután arról érdeklődtek  a teszten: miből nyeri a játékos az energiát?  Nyilván mert humoros, hogy az NB I-es edző alapfokon sem ismeri az emberi testet.

Igaz, ahhoz a nívóhoz, amit idehaza látunk, tényleg nem föltétlenül szükséges érdemi tudás. Mindenesetre a vonatkozó képzés vezetője interjúi egyikében leszögezte: el kellett magyaráznia, hogy a hazai trénerek nem lehetnének Mourinhók és Fergusonok, mert az érintettek hajlamosak voltak azt hinni, azzal a kerettel nekik is menne. Egyszerűen képtelenek megérteni: az illetékesek azért vannak a csúcson, mert szakmájuk legjobbjai.

Itthon nem is feltételezik, hogy a topszakemberek tényleg tudnak valamit, amit mások nem. Vagy többet abból, amiből mások kevesebbet. Tán úgy képzelik, hogy a haver döntött az állásról, esetleg csúsztattak a menedzsernek tíz százalékot vagy összejöttek a tulaj lányával. Még csodálkoznak is, hogy a kiválasztott trafikot nem kapott.

Ez sem meglepetés. Efféle gondolkodás következik abból a miliőből, amelyben élnek. Ahol nem vallja be senki: az akadémiai képzés a totális kudarc. Az állami pénzből  stafírozott intézmények egyetlen Európa-klasszist sem neveltek. Jellemző, hogy a hollandiai bukta árnyékában Ausztria tükörsima meccsen győzte le a magyar U21-es csapatot. Nem a brazil, az argentin vagy a spanyol, hanem az osztrák társulat. A jelentések szerint honfitársainknak alig akadt értékelhető momentuma, s csupán egy-két labdarúgónknak lenne esélye, hogy helyet kapjon az ellenfél kezdő tizenegyében.

Pedig többen közülük az NB I-ben „fantasztikusan, parádésan, remekül” teljesítenek. Ha a köztévé propaganda-műsoraiból idéznénk, alighanem Neymarba ojtott Oscarok képe rajzolódna ki előttünk. Mint a tehetségkutatóban, amelyben az iskolai énekverseny dobogósa Whitney Houstont idézi. Komolyan, mintha kimennék a kertbe két szem paradicsomért, s az Európai Unió talán legtöbbet vitatott szakpolitikájának, a közös agrárpolicynek a megújítójaként mutatnának be.

Erre van igény. Ennek köszönhetően legalább a stadionok a kultúrpolitika fontos pillérei lehetnek. Emlékművek, amelyek örök mementóként szolgálnak az elvesztegetett évtizedre. Ezek azok a megalomán arénák, amelyek fölhúzása helyett a képzésbe kellett volna ölni azokat a forintokat, minden szerencsétlen sorsú faluba és városba rakni egy tornatermet, iskolai ösztöndíjrendszert alapítani, s testnevelőinket, trénereinket oktatni, oktatni, oktatni. Bármilyen hihetetlenül hangzik: tanulás, s a teljesítmény elismerése nélkül nincs előre.

Most az 1-8 után mémek sokakása árasztja el a közösségi médiát: együtt röhögünk a magyar futballon. Pedig magunkon nevetünk.

Mi együtt tettünk mind több struktúrát olyanná, amelynek lényege a kontraszelekció, s amelyben kizáró ok a tehetség, a teljesítmény, a kreativitás, a rátermettség. Mi hittük el, hogy jobb országhoz vezet, ha nincs ellenvélemény, vita, érv, egyeztetés, autonómia. Mi tettük ezt az elitet képtelenné arra, hogy befogadja a kritikát. Vagy legalábbis hagytuk, hogy így legyen.

Ha így marad, akkor a hanyatlás folytatódik. Mert az van. Nézzük végig a válogatott eredményeit vagy a köztévé irányítóinak névsorát. Vagy gondoljunk arra, hogy volt olyan Orbán-kormány, amely könyvügyekben Gyurgyák Jánossal gondolkodott, meg van olyan, amelyik Kerényi Imrével hódít.

Ha nem sikerül kilépni ebből a keretből, amely több mint egy dekád óta kalodába zár minket, akkor annyi esélyünk van egy jobb és igazságosabb országra, mint arra: olyan szocialista politikus nyeri meg a kizsákmányolás elleni harcot, aki két zsömlével meg tíz deka párizsival akar szolgát vásárolni magának.

Mindenesetre most eltelik néhány hét, hónap, halványulnak az emlékek, aztán újra sorsdöntő meccsre készülünk majd, mint annyi éve mindig.

Tőlem lehet az ellenfél a holland válogatott, a rezsi, a narancsliget, a hó, a Facebook vagy egy elbaszott instagramos fotó.

Ám addig egy mérkőzést sem nyerünk, amíg magunkat, a kritikátlan rajongást elváró, a lojalitásban, s nem az autonómiában, a hűségben, s nem a tehetségben, a kamuban, s nem a munkában bízó énünket le nem győzzük.

Addig nekünk nyolc.

Addig annyi marad vigaszként, hogy Robben néha megsimogat.