A magyar jobboldal megújulási képességét, s vitalitását legalábbis megkérdőjelezné, ha nem ez lenne az utolsó alkalom, hogy a hazai baloldalnak az Orbán Viktor távozását követő időszakra kell felkészülnie.

Hogy a legutóbbi hasonló kísérlet mennyire volt sikeres, azt jelzi, hogy a Fidesz első embere  kétharmados, alkotmányozó többséggel tért vissza a hatalomba. Az elmúlt három év perverz elemekkel spékelt ámokfutása elég erős érvnek mutatkozik amellett, hogy az ellenzéki team csöppet komolyabban vegye a tréningidőszakot, mint a 2002-ben fényes sikerrel kezdődő, s 2010-ben totális szakmai és erkölcsi összeomlással végződő ciklus előtt.

Megannyi rommá zúzott struktúrát kell újraépíteni az oktatástól az egészségügyig, ám korántsem másodlagos az sem: a szabadságpárti tábor milyen jövőt vetít előre a médiarendszernek. Az ügy fontosságát bizonyítja, hogy Orbán szintén fontosnak tartotta a szisztéma reformját: serege hamar elfogadta a vonatkozó jogszabályt, amely széleskörű tiltakozást váltott ki idehaza és külföldön egyaránt. A Népszabadság azt írta: „nem lehet egy nép szabadabb azoknál, akik közös ügyeikről tájékoztatják”.

Éppen ezért, ha az ellenzéki szervezetek érdemben meg akarják változtatni a polgárok életét, s valóban nyitottabb, igazságosabb társadalmat, átláthatóbb államot alakítanának, a médiát szabadabbá kell tenniük. Nem mintha lenne más választásuk: a Twitter, Facebook, Tumblr, Instagram háló, a közéleti sajtó, a bulvárszekció, a blogoszféra és az ingyenes újságok határolta nyilvánosságot lehetetlen kontrollálni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az Orbán-kormány biztató kísérletet tett a tétel cáfolatára. A többi közt ezért szükségszerű, hogy a poszkommunista szellemiséget messzire száműző, a kortárs nyilvánosságot értő periódus kezdődjön a magyar médiarendszer történetében.

A változás szükséges feltétele a politikai elit attitűdváltása. Az aktuális hozzáállást ellenzéki politikusok reakciói is jól jellemzik. Példabeszéd a szocialista szóvivőtől: „Könnyű Magyarországon jobboldalinak lenni, hiszen a jobbos médiában kedveskednek Nekik, esetleg Untersovszky úr alákérdez, és még milliókat is be lehet zsebelni állami és önkormányzati forrásokból. Sokkal nagyobb kihívás baloldalinak lenni. Az MSZP-s politikusokat a jobboldali média zaklatja, hazudozik róluk. Ezzel szemben a ballib média egy része pedig megpróbálja szétszedni, sokat kritizálni és élő adásban is sokat közbevágni, mondatot félbeszakítani.”

Azzal a furcsa értelmezéssel most nem foglalatoskodunk, hogy e közlés szerint jobboldalinak lenni annyi, mint egyetérteni a kormánypárttal, baloldalinak lenni pedig annyi, mint támogatni az MSZP-t. Inkább a lényegi üzenetre koncentrálunk, amely azt implikálja: abnormális, ha az újságíró újságíróként viselkedik.

Ez ugyanis a kritikai attitűd, így a sajtó ellenőrző, értelmező funkciójának a bírálata. Merthogy azt a kommunikációs tevékenységet, amely a politikus szerint könnyebbé teszi az életet, azt szerencsésebb helyeken PR-nek hívják. Ennek a szekciónak a képviselői azért felelnek, hogy a személy vagy a szervezet jó hírnevét menedzseljék. Az újságírók – eszméink szerint – másik kávéházban üldögélnek, amelyben a tényekhez, s legföljebb értékrendjükhöz kell hűségesnek lenniük, nem pedig egy politikai szervezethez vagy annak direktíváihoz. Ha erre a magatartásformára nincs igény, akkor újságírókra sincs, mert az alternatív valóság megteremtése, s a szervezeti érdeket szolgáló kommunikációs keret kialakítása a píárosok missziója.

Azt feltételezzük, hogy az MSZP-től az Együttig, az LMP-től az PM-ig minden szereplő érdekelt abban, hogy az úgynevezett korszakváltás jegyében megszűnjön a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kontraszelekcióra, totális kontrollra, hírigazgatóként alkalmazott cenzorokra épülő modellje. Ha pedig az illetékesek reformot akarnak, akkor garantálniuk kell a közszolgálati média függetlenségét. Ez annyit jelent, hogy kompetens vezetőkre bízzák az intézményt: olyanokra, akik a demokratikus politikai rendszer norma- és értékrendszeréhez lojálisak, nem pedig a végrehajtó hatalom csúcsán trónoló potentátokhoz. Ennek köszönhetően lehetővé válna, hogy a tehetség és a szellemi autonómia ne kizáró ok, hanem felvételi követelmény legyen. A közszolgálati média így lehet gátja a manipulációnak, s eszköze a polgárok demokratikus szocializációjának.

Ma az elátkozott kereskedelmi csatornák egyikén (RTL II) látható olyan műsor, amely kvázi reality-show keretében segít olyan családoknak, amelyek a devizahitelek fogságában ragadtak, vagy egyéb ok miatt súlyos pénzügyi krízisben vannak. Mindeközben a köztévénél nincs elképzelés arról, milyen formában juthatnak el az üzenetek, a kulturális tartalmak a közönséghez. Nem látszik, hogy bárki is értené, miféle innovációk, milyen formátumok lehetnek versenyképesek úgy, hogy közben közszolgálati feladatot is ellátnak. (Egyelőre azt feltételezem, hogy az intézmény fennmarad. Saját álláspontom radikálisabb: a mamut fenntartása helyett a tartalomfinanszírozást pártolom, mert a  magánkézben lévő médiacégek a most elszórt milliárdokból elképesztő mennyiségű, magasabb színvonalú cikket, műsort, alkalmazást gyártanának le, s a tartalmat sokkal nagyobb közönséghez juttatnák el, mint a közmédia csatornái. A részletekért lásd az Időkép metszolgálat párhuzamot.)

Egyelőre arról sem szól a fáma, miként változtatják átláthatóbbá a döntéshozatali mechanizmusokat, teszik könnyebben elérhetővé a közérdekű adatokat. Pedig ha nincs titka a hatalomnak, akkor nincs is mit rejtegetnie. Ha nincs másik nőnek címzett üzenet a telefonomban, akkor nem szükséges dupla jelzáró kóddal biztosítanom. Ha tényleg tiszta kezek fogják a kormányt, akkor elemi érdek azoknak a médiamunkásoknak az állami támogatása, akik az állami korrupciós ügyek után nyomoznak.

Tévedés azt hinni, hogy az újságírók szabadsága csak az újságírók érdeke: ez a demokratikus politikai rendszer, így a politikusok ügye. (A szabadságot csak a félreértés kedvéért érkezők értsék félre: nem arról van szó, hogy bujkálva kell megközelíteniük a munkahelyüket, s Szalai Annamária tarkón rúgja őket, ha leírják, hogy hülyekontárkormány.)

Ha a média diszfunkcionálisan működik, akkor a rendszer bizalmi válságának mélyítéséhez járul hozzá. A nyilvánosság szereplőinek hitelessége tartja életben a demokráciát. A tömegmédia korában a politikusok a közvetítő csatornákon jutnak el a választókhoz (értsd: fogyasztókhoz), s ha a néző nem bízik a médiában (vesd össze: a média hazudik), akkor a politikusban sem hisz, minek nyomán a rendszerben sem.  Ha hazugságra kondicionálják a szisztéma szereplőit, az rövid távon hasznot hajthat, így akár választást is lehet nyerni vele. Csak éppen egy újabb ciklusért a közjót kell feláldozni. (Most éppen láthatjuk, hogy miként koncentrál a kurzus a megoldható problémák gyártására, s kommunikálására, a létező problémák megoldása helyett.)

A trend megváltoztatásához elszánt politikára van szükség. A közszolgálati média költségvetési támogatását például akár évtizedre előre is rögzíteni kell, hogy a pénzcsap nyitogatásával ne lehessen befolyásolni az intézményt. Az állami hirdetések pedig nem lehetnek telefonálgató miniszterek játékszerei.

Mert más a közösség érdeke. Ha Kálmán Olga, Szabó Anett és Krizsó Szilvia egymást váltva vezeti az esti közéleti műsort, aligha kell bárkinek is aggódnia amiatt, hogy valamelyik politikus, jöjjön bármelyik pártból is, megússza a kellemetlen kérdéseket. Ha Bódis András, Bodoky Tamás vagy Mong Attila projektfinanszírozás keretében kutathat, akkor a korrupt szélhámosok keze kezdhet remegni. Ha a pártok egyszer megértik, hogy aktuális kudarcukért nem feltétlenül a „rossz kommunikáció” felel, s alkalom adtán esetleg a termékkel is törődnek egy kicsit, az sokat segíthet az előre lépésben.

Első körben azt kell eldöntetniük az ellenzéki szervezeteknek, hogy ha hatalomra kerülnek, minek szellemében járnak el. Azaz mit gondolnak: a média a párté vagy a demokratikus politikai közösségé?

Mert csak az egyiké lehet. Orbánék az előbbi választották, s ennek érdekében a tehetséget tiltott termékké tették. És fontos tudnunk, hogy a posztorbánizmus 2.0 lehetséges főszereplői melyik verzióban hisznek.

Arra ugyanis eszméink miatt nem voksolhatunk, aki ebben az ügyben a demokratikus politikai közösség érdekei ellen szavaz.