Viszem a barátomnak a múlt heti ÉS-t, én ugyanis már elolvastam, így ő következik. Mostanában ugyanis, hogyan is mondjam finoman, likviditási gondjai vannak. S mivel nekem egyelőre nincsenek, megegyeztünk, hogy ha megveszem és elolvasom a lapot, akkor átadom neki, neki ez jár, ő már 1979 óta olvassa az ÉS-t, harmincnégy éve minden egyes számot, neki tehát ez a lap: jár. Ha nem is postai úton, de jár. Viszem hát neki az új számot a város egyik legolcsóbb kocsmájába, ahol csak százhetven forint egy korsó házisör, ezért járunk oda, s mondja nekem a barátom az újságra mutatva, hogy „látod, Károlyi Csabának volt igaza, időben lelépett Debrecenből Budapestre, milyen okos fiú volt, a gimnáziumban három osztállyal járt fölöttem”.

Ó, Budapest...! Varázslatos szó. Szeretem a lejtését, ahogyan a hegymagas, budai „B” felől az alacsony „p” felé halad, s Nyugat hegyei felől Kelet síkjára lejt a szó. Budapest! Oda ment föl, aki lelépett innen. De hallom, lassan fogynak az okos emberek ott a sajtóban, s ha nem mennek maguktól, félek, Orbánék kutyái kiszorítják mindet e földről. „Hamuszín, álmos szürkeség a tájon, hegyen, vizen a homály szürke hamva, lopakszik barna köd, s barnán iramlik az ég alatt a rongyos felhőfalka.” Ezt olvasom föl a barátomnak, Rosalía de Castro, egy kasztíliai nő írta, majd százötven éve. Barátom bölcs ember, fölnevet.

Azt mondja, ne rettegjek a jövőtől, a sajtóra ennél már csak rosszabb világ jöhet, nyugodjak meg, hoz még egy kört, százhetven forintért itt ingyen mérik a sört. De tudom, barátomnak hiába van két diplomája, angol nyelvtudása, sokéves tanítási gyakorlata is hiába, mert ha nem kap munkát, neki százhetven forint már tétel. Pláne két korsó, az már háromszáznegyven, az ÉS-ből majd az egyik laptag. Visszanyomom a székre hát, s megyek én a sörökért, de nem kettőt kérek, hanem rögtön négyet, mert ekkor belép az ajtón valaki. Egy valóságos mesebeli lény, egy igazi színésznő, kit nézhettünk tévében, láthattunk színpadon. Nem mondom meg a nevét, most legyen hát Rosalía de Castro, legyen Rozi.

Szóval jön be a színésznő, egy férfi kíséri, ügyvéd, ki nekem régről ismerősöm, hát hozzánk ülnek. Majd sodrót vesznek elő, és cigarettát sodornak vágott dohányból, előre gyártott hüvelybe. A férfi azt mondja, nincs pénzük dobozos cigire. Egy ügyvédnek?! Elhűlve nézek rá, mire bólogat. Elmaradtak tőle az ügyfelek, akik maradtak, alig fizetnek. Szűkül a piac, lassan ügyvédek is kuporgatnak. A színésznővel spórolásból jöttek ide, hol olcsó a sör, s a pultos sem számít senkitől borravalóra. Kérdezem Rozit, hogy hol játszik, nevet, s azt mondja, takarít. Miféle szerep ez, érdeklődöm tovább, mire azt mondja, „hogy ez az élet, kis szívem”. Kiderül, hogy családi okok miatt, kénytelenségből költözött Debrecenbe, hol állást nem kapott, hát átképző tanfolyamra küldte a munkaügyi központ. Most havi negyvenkétezer forintot keres támogatás gyanánt, s napi nyolc órában takarít, ebből áll a gyakorlati oktatás: szállodákban kell neki takarítani, porszívózni, törölgetni, sikálni szinte ingyen, merthogy ez a havi negyvenkétezer forint: ez semmi. De azt mondja Rozi, hogy javítja legalább az orbáni statisztikát, hiszen e tanfolyam révén ő már foglalkoztatottnak minősül, nem éppen senkinek. A minap mégis azt vetették oda neki az egyik szállodában, hogy ő „csak egy lecsúszott senki”. Ez az élet, kis szívem, mondja. Lopakszik barna köd. Ezt suttogja Rosalía de Castro, s ekkor barátommal félrenézünk inkább, semmint a szemébe.