Aki olyan elemeket hoz be a diskurzusba, amelyek nem illeszthetők az öngerjesztő hisztériához, azt leintik, megfeddik. (Demokratikus választások nyomán legitim változások zajlanak. Ha a felpörgetett jogalkotási folyamatban történtek formai jogsértések, a korrekció igényével az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni – veti fel egy elemző. Mit demokratikus! Hitlert is demokratikusan választották, az Alkotmánybíróság pedig ma már sóhivatal –harsogják neki vissza.) Kis példányszámú hetilapban búsonganak hétről hétre művelt urak, és ha valaki úgy látja, a baj talán mégsem oly nagy, az is csak addig merészkedik, mintha a konzíliumban valaki azzal szembesítené a beteget, elhúzhatja egy hétig is, holott a többi doktor szerint egy-két órája van hátra. E szomorúdalokat olvasva elbizonytalanodhatunk, hogy a leírtak a valóság kifejeződései, vagy inkább a tapasztaltak erős szorongáson, rendíthetetlen előfeltevéseken és némi sértettségen átszűrt párlata?

Persze, amit a kormány művel, valóban nem méznyalás. Amit például a gyerekekkel tesznek, borzasztó. Emlékszem, kamaszként az első szerelmem a Kölcsey gimnáziumba járt, ő is, akárcsak a barátnői, rendezett, budai értelmiségi családok gyerekei voltak. Miként a felettük járók és – felteszem –, az alattuk járók, ők is ellopták a maguk harisnyáját, cigarettáját a fehérneműboltból, a trafi kból. Meg kellett ezt az izgalmat is tapasztalni, mint az iskolai WC-ben a dohányzást, vagy a kölcsönlakásban dugást. Se őket, se az elesett szegény gyereket, aki úgy szeretne csillogó cukorkát, vagy épp valami játékcsodát, akkoriban szerencsére nem küldték börtönbe.

A gyerekcsínyért, vagy épp a szükség és a csíny keverékéért nem okoztak visszavonhatatlan, feldolgozhatatlan traumát, ők még megúszták a börtönbéli kiszolgáltatottságot, szörnyű tapasztalatokat s mindazt, ami ebből egész életükre következik. Az elmúlt években az sem volt divat, hogy az iskolákban az állam akarja pontosan előírni, hogy mi a pálya, és hogy ez a pálya az elrettentés, az idiotisztikusan szigorú, nem a gyerekekről szóló világ legyen, melyben nem a gyerekeket, hanem a kötelező tananyagot akarják tanítani. Szépek a havasok, ahogy szép a Tátra is (meg Toscana és Provence, hogy messzebb ne menjünk), s ha adópénzen ideküldik a gyerekeket, az akár is jó lehet. Például, ha jó a tanár, aki viszi őket.

De ennél talán relevánsabb, amire Vekerdy Tamás hívja fel a figyelmet, Varga Júlia kutatását idézve: „az érettségizettek alsó harmada megy a pályára, ezek közül csak annak alsó harmada kezdi meg a tanítást, és ebből is csak az alsó harmad marad meg tartósan”. S ezen nem segít, ha az iskolákból kiűzik a nemzetközi tudományos tapasztalatokat, ha a számukra vonzó könyvektől féltik a gyerekeket, és a magyar ugar teljes gőgjével, szép hagyományként emlegetik a poroszos drillt. Tudjuk, hogy a gyermekkorban elfojtott szomorúságok, szenvedések eltorzítják a társadalom értékrendjét is. Ami történik, semmi jót nem ígér azoknak, akik gyermekeinknek empatikus, az élményeket feldolgozó, a kreativitást, önmaga kipróbálását serkentő gyerekkort kívánnak. Miközben tehát az apokaliptikus aggodalmakat nem osztom, úgy vélem, a gyerekeknek fájdalmas változásokat hoz ez a ciklus.

De következik-e ebből a totális vég?

Személyes sorsokban esetleg igen: mind több velem korú barátom, fiatal gyerekek szülei gondolják és teszik: el innen, el! Mások, ahogy magam is, kissé gettószerűen élünk, a külvilág hisztijétől védett lakókörnyezetből autóval visszük a gyerekekre fi gyelő alapítványi óvodába a kisfiunkat, és nagy fiunktól riadt szégyenkezéssel hallgatjuk a pesti elit gimnázium falai közötti mindennapi zsidózásról, cigányozásról szóló beszámolókat.

Lassan így is, úgy is kívülállók leszünk. Másfelől a hiszti igen eltúlzottnak tetszik, a düh iránya pedig céltévesztettnek. Eltúlzottnak, ha azt vizsgáljuk, igaz-e az a tétellé erősödő félelem, hogy a jelenlegi hatalom elsikkasztja a választás lehetőségét. Ez nyilvánvalóan nem igaz: négy év múlva szabad választások lesznek Magyarországon. Ezen indulni fognak a mostani kormányzóerőkkel szemben álló pártok is, és ha a programjuk, a politikusaik vonzóbbak lesznek, és/vagy a mostani kormányból kellőképp kiábrándultak a választók, akkor új erők kormányozhatnak Magyarországon. Ha kétharmadnyi mandátumot szereznek, megváltoztathatják a most hozott törvényeket, és bár nyilván nehéz komolyan venni egy országot, amely minden erre jogtechnikailag alkalmas pillanatban új alkotmányt ír, ha a most készülő nagyon Monthy Python-osra sikerül (Szent Korona-tan, meg isten, mint a történelem ura), akkor azt is visszaterelhetik az értelem szárazabb síkjaira. Ennek kétségbevonása alkalmas talán csoportalkotásra, de irreális premisszákból indul ki.

Ráadásul még azt is képzelem – ha emiatt sokan hülyének is néznek –, hogy Orbán nem zsarnok akar lenni (még ha sok zsarnokimádó sertepertél is körülötte és ha önveszélyes módon is koncentrálja a hatalmat), hanem csak jó miniszterelnök, aki jól kormányoz. Hogy ez sikerülni fog neki vagy sem, nem tudhatjuk, de megnehezíti az értelmes gondolkodást, ha a hatalom jelenlegi képviselőjét a gonosz helytartójának látjuk s nem annak, ami: a köztársaság négy évre megválasztott miniszterelnökének. Olyannak, aki száz nappal kormányra kerülése után tovább növelte népszerűségét. S itt jutunk el a jelenség velejéhez. Hiszen, ha a hiszti, a rosszkedv, a ború oka az, hogy nem ilyen lovat akartunk, akkor nem tűnik eltúlzottnak. Igen a rendszerváltás gyönyörű hónapjaiban úgy tűnt, több mint remény, hogy a nyilasok majd a kommunisták uralta, mindig leszakadt, szerencsétlen ország nyugatosodni fog. A pozitív emberi jogi szemlélet, a szabadság kis köreinek megerősödése, az állam kivonulása a mindennapjainkból és a gazdaságból, a szolidaritás az elesettekkel, az egyenlő esélyek és egyenlő bánásmód biztosítása, a múlt megismerése (iratnyilvánosság) és feldolgozása, szabadság, verseny, effélék – egy röpke pillanatra közakaratnak tűnhetett.

Ciklusról ciklusra, évről évre látszott, hogy mindez csupán töredezetten jön létre. Hatalmas vívmányok, csodálatos szabadságjogok birtokosai lettünk, de ez itt se nem Stockholm, se nem Berlin, de még csak nem is Bécs. Hogy a múlt eltagadása vagy az adócsalás éppúgy társadalmi norma, mint a családon belüli erőszakról való kussolás és a hétköznapi rasszizmus. Hogy az előítéletek lebontása helyett, az öngondoskodás vagy az élethosszig való tanulás igénye helyett, Kádár János nosztalgiája és a rendpártiság a vonzó. Nos, emiatt lehet rosszkedvűnek lenni. De a Fideszre haragudni mindezért merőben igazságtalan.

Hol voltak a tanárok? Az iskolateremtők, a Demokratikus Ellenzékből vagy peremvidékéről, vagy akár máshonnét érkezettek? Akik segítették volna az elmúlt két évtizedben egy új kritikai értelmiség felnövését, a közügyek iránt fogékony, azokba szellemi erejüket befektető mentorok, akik a fiatalabbakat odavonzották volna? Hol voltak a politikusok, a szellemi műhelyeket teremtők? Miért az a főszabály, hogy minden pártban butábbak, műveletlenebbek a harmincasok, mint az ötven felettiek? Hol voltak azok a közösségek, amelyek kiszélesíthették volna a szabadelvű fi atalok számára vonzó pályákat, s másképp alakították volna a véleményarányokat, mint ahogy a rasszista bejegyzésektől hemzsegő online fórumok mutatják? Szüleink efféle iskolái ma már fogalommá nemesültek (Mérei-kör, Lukács óvoda, Szabó Miklós-féle Szabadegyetem).

Mi volt itt az elmúlt években? Belterjes diskurzusok (és velük járó sértődések) voltak, de a közgondolkodást érdemben formáló, értékorientáló viták nem. Nyilván voltak nagyszerű mikroműhelyek, értékes tanár-diák kapcsolatok, gondos professzori figyelemmel kitüntetett PhD-munkák. De nem jelentkeztek nagyobb hatású műhelyek, iskolák, amelyek a nyitott, kritikai készenlétben élő fiatal értelmiség kialakulását elősegíthették volna. Nem szemrehányás ez, csak ténymegállapítás. Magyarázat arra, hogy talán nem csoda, ha a jeles értelmiség úgy érzi, szava mind kevesebbet ér, immáron csak egymással vannak dialógusban, a közügyekre nincsenek hatással, s mind kevesebb embert is érnek el azok a médiumok, ahol, és az a hang, ahogy megszólalnak. És mindez független attól, hogy Orbán Viktor mit tesz és mit nem.

Ma nincs komolyan vehető politikai ellenzék, s a közügyek iránt fogékony, művelt, energikus fiatalok tömegeit sem látjuk. Az utóbbi fájó hiánya semmiképp sem a Fidesz felelőssége (vagy csak annyiban, amennyiben általában a politikai osztályé a politikától való elfordulás). Ebben a hiányos politikai térben érthető, ha a népszerűségi mutatók olyanok, amilyenek.

Az ismert vicc szerint, amikor a falu polgármesterét arról faggatják, van-e náluk antiszemitizmus, úgy felel, hogy nincs, de volna rá igény… Én úgy látom, hogy ránk pedig nincs igény a közpolitika formálásában. A „ránk” alatt értem mindazokat, akik a liberális, nyugatos Magyarország eszményképét igyekeztek szolgálni írásaikkal, tanácsaikkal, intelmeikkel, vagy a tettek mezejére lépve politikusként.

Lehet, hogy lesz ilyenMagyarország, lehet, hogy nem. Lehet, hogy régi és új demokraták összefognak és valamire jutnak ezen értékek színrevitelében. Ettől függetlenül újraválaszthatják a mostani kormányt, vagy elküldhetik balról jött demagógok, esetleg összefogva valami antikapitalista zagyvalékkal. De izgalmasabbnak tűnik az idevezető úthoz való magyarázatot meglelni, mint a jogállamot temetni. Persze a kettő nem zárja ki egymást. Csak egyet nem tanácsolnék: önigazolásként és önfelmentésként használni a jelenlegi érával szembeni antipátiát. „Az egység (az emberi fajé) feltétele egy politikai értelemben vett mindennapi létforma, mely a lehető legjobb alapot biztosítja minden ember szabadságának.

E létforma elmélete Nyugaton fejlődött ki, s alkotmányos államként választásokra és törvényekre épülve, melyeket csak legális eszközökkel lehet módosítani, részben meg is valósult. Az ilyen államban az emberek arra törekszenek, hogy az igaz ügy diadalmaskodjék, hogy a közvéleményt széles körű és felvilágosult neveléssel nyerjék meg, s hogy a sajtó korlátozás nélkül terjeszthesse a híreket” – mondja Jaspers, és ma látszik igazán annak következménye, hogy a nagyhatású felvilágosult nevelés elmaradt.

Akárhogy is, fogadjuk meg Orbán tanácsát. Az Ottóét: „Azt mondják a faállatok / rémes ez a faállapot. (…) / Hogyha télen fabált csapnak/ föl ne csapjál faállatnak.”

A szerző újságíró