Afganisztán: merre tovább?

Ideje objektíven, nem célvezérelten megvizsgálni, miért nem tudunk előrehaladni az afgánisztáni válságmegoldásában, miért kerülünk egyre inkább vesztes pozícióba. A rövid válasz az, hogy Afganisztán fejlettségi szintje a kora középkori európai államokénak felel meg. Az ettől eltérő jellemzők kívülről kerültek be az országba.

Ami történt, „visszacsinálni" már nem lehet, a globalizációnak a fejlettségi szintet messze meghaladó elvárások és jelenségek „exportja/importja" egyébként is elkerülhetetlen velejárója - és egyben okozója is a világban tapasztalható konfliktusok jó részének. Mindenesetre a külső elvárásokat, illetve a helyi politikai elit egy kis részében keletkező belső igényeket nem keverhetjük össze a valóságos, szerves fejlődéssel, és nem fogalmazhatunk meg, nem próbálhatunk megvalósítani azoknak megfelelő célokat.

A premodern társadalmak fejlettségi szintjén az egységes „nemzetállam” még nem alakul ki. A törzsi-etnikai felépítésű társadalmakban az állam még nagyon fejletlen, a központi hatalom rendkívül gyenge, és annak csak néhány intézménye működik. Ilyen volt Afganisztán is organikus fejlődésének utolsó éveiben, Mohamed Zahir sah uralma alatt. De ilyenek voltak az európai országok is a nemzetállamok kialakulása előtt. A nyugati demokrácia ráerőltetése Afganisztánra éppoly lehetetlen, mint egy erős központi állam megteremtése.

S végül azt is látnunk kell, hogy az általunk korrupciónak nevezett jelenség, amelyet saját országainkban nagyon helyesen a minimálisra szeretnénk csökkenteni, itt a gazdasági és a politikai gyakorlat szerves része. A kormányzás magasabb szintjein a hatalomgyakorlás és a tőkefelhalmozás eszköze, alacsonyabb szintjein pedig –funkcionáló állam híján – a megélhetés elengedhetetlen része. Ha azt hisszük, hogy a nyugatiasodott értelmiségen kívül az afgán nép ugyanúgy elítéli a korrupciót mint mi, nagyot tévedünk. Számukra ez a mindennapok természetes része.

Ettől még nem kell belenyugodnunk, hogy Afganisztán – és a világ nagy része –továbbra is kora középkori állapotban maradjon. A globalizáció ezt lehetetlenné is teszi. Olyan kompromisszumra kell törekedni, amely lehetővé teszi a gyors fejlődést, a világ gazdaságába – és politikájába – való fokozatos bekapcsolódást, de nem rombolja le a létező struktúrákat, különösen nem úgy, hogy a helyükbe olyanokat erőltet, amelyek befogadására az adott gazdaság és társadalom (még) nem kész. Minden konkrét esetben meg kell határozni, együtt az adott ország nyugatiasodott – és nem nyugatiasodott – politikai osztályával, hogy milyen változásokat, milyen ütemben lehet bevezetni.

Afganisztánban ez ma már sokkal nehezebb, hiszen a politikai elit súlyosan megosztott és harcol egymás ellen, a „Nyugat” vagy a talibánok támogatásával. Van azonban egy olyan réteg, amelyik még nem döntötte el, ki mellé akar állni – vagy senki mellé nem akar, hanem egy gyenge állam keretein belül saját helyi hatalmát kívánja megőrizni. A „hadurak” egy része szövetséges volt a tálib rendszer megdöntésében, mert nem akarta az erős központi hatalmat, amelyet a talibánok gyakoroltak. De ugyanígy nem akar erős központi hatalmat a Nyugat támogatta kormányzat részéről sem. Ezért próbál Karzai kiegyezni velük, remélve, hogy létre tud hozni egy olyan koalíciót, amely az ő, értelemszerűen gyenge központi kormányát elfogadja, a hatalmat a helyi vezetőkre hagyja, cserében szövetségeseket nyer a talibánok elleni harcban, illetve megnyeri a talibánok egy részét. Mindez Afganisztán premodern állami létének helyreállítását jelentené – modern kifejezéssel egy (kon)föderáció kialakulását –, amelyet idővel, ahogy a folytatódó segítségnyújtás reményeink szerint elindítja a fejlődést az országban, jogilag is ki lehet alakítani.

A talibánok valószínűleg csak a pastu területeken juthatnának (helyi) hatalomra, ami Afganisztánnak kb. negyven százaléka, a lakosságnak sem több, mint a fele. Nagy kérdés, hogy megelégednek-e a talibánok egy ilyen részmegoldással vagy annyira megjött az étvágyuk, hogy a teljes hatalomnál kevesebbet nem fogadnak el. Jelenleg meg vannak győződve róla, hogy nyerésre állnak és ezért nem akarnak alkudni. Ha azonban sikerül meggyőzni őket, hogy kitartunk és nem vonulunk ki idő előtt, viszont bizonyos feltételek mellett megfelelő hatalmat és befolyást szerezhetnek, akkor a megállapodás esélyei javulnak.

Nehéz megmondani, milyen állam jönne így létre, hiszen ennek az államnak valamilyen mértékben integrálódnia kell(ene) a világgazdaságba, és ki kellene elégítenie a nyugatiasodott értelmiség – és a nemzetközi közösség – demokratikus elvárásait is úgy, hogy ez összeegyeztethető legyen a helyi hatalmasságok és a hatalomba integrálódó talibánok értékrendszerével is.

Ez majdnemhogy lehetetlen feladat, de nincs más járható út. Meg kell találni ezt a kompromisszumot, annak árán is, hogy a kábítószertermelést és a korrupciót ebben a nagy kompromisszumban nem a legfontosabb kérdésként kezeljük, hanem a kialakuló rendszeren belül próbáljuk távlatilag megoldani.

Afganisztánban nem az al-Kaida-terrorizmus az igazi probléma. A CIA becslései szerint Afganisztánban mintegy száz al-Kaida-terrorista működik, Pakisztánban kb. háromszáz. A talibánok számára az al-Kaida csak addig szükséges szövetséges, amíg háború folyik az országban. A háború Afganisztánban polgárháború, amelyet a talibánok klasszikus gerillamódszerekkel vívnak. Ezt sajnos összemossuk a terrorizmussal, mert propaganda szempontokból ez kedvezőnek tűnik, de ez a megközelítés meggátolja, hogy érdemben foglalkozzunk azokkal a feltételekkel, amelyeket a gerillák támasztanak, akikkel talán meg lehetne állapodni, szemben a terroristákkal, akikkel nem, mert az ő céljuk a megsemmisítés és nem a megoldás megtalálása.

A NATO együtt ment be és együtt kell hogy kijöjjön. Magyarország magányos kivonulása végzetes csapást mérne az ország megítélésére, még akkor is, ha mások kivonultak úgy, hogy ez nem következett be. De ettől még felül kell vizsgálni részvételünk milyenségét. Elsősorban a NATO-n belül és a magyar–amerikai kapcsolatok keretében kell elmondani, mit gondolunk a konfliktusról és a megoldásokról. Ezt a NATO-csúcstalálkozó után, az ott elfogadott dokumentumok alapján és főként az Obama-adminisztráció év végén kezdődő felülvizsgálatába bekapcsolódva kell megtenni.

Különösen fontos lenne a tartományi újjáépítési csoport (PRT) funkciójának végiggondolása, hiszen az a mai formájában nem képes teljesíteni feladatát. A PRT-t azonban át lehetne formálni egy kiképzésre szakosodott táborrá, amelyből kiindulva végezhetnénk el a még elvégezhető helyreállítási feladatokat is. Ehhez a PRT létszámát radikálisan át kell strukturálni és le lehet csökkenteni. Csupán a hathónapos rotáció átalakítása négyhónapossá, mintegy nyolcvan fős létszámcsökkentést és 1,5 milliárd forint megtakarítását tenné lehetővé.

Az elhamarkodottan felajánlott kétszáz fős bővítést átmenetinek kell tekinteni, amely csúcspontját jövő év elején éri el –főként a kabuli reptéren dolgozó katonák létszámával – és 2011-ben, ahogy az amerikaiak, mi is megkezdhetjük a csökkentést. A létszámcsökkentés így egyben a katonai képességek növelését fogja jelenteni, hiszen a PRT helyett kisebb létszámal kiképzőket, rendőröket, különleges csoportokat küldhetünk ki.

A felszabaduló összegeket pedig civil célokra kell fordítani. Nem a klasszikus építkezés céljaira, hiszen amit mi ehhez hozzá tudunk adni még csak csepp sem a tengerben, ráadásul nem is hozza meg a kívánt eredményeket, mivel politikai rendezés és biztonság hiányában az újjáépítés nem működik. Inkább a legfontosabb intézmények megerősítésére kellene koncentrálnunk, ebben viszonylag kis összegekkel is jelentős és látványos eredményeket lehet elérni.

Jogos kérdés persze, hogy Magyarországnak az elsők között kell-e megkérdőjeleznie a NATO és az USA taktikáját. A helyzet azonban az, hogy nem az elsők lennénk, csak csatlakozhatnánk – kivételesen még időben és nem utolsóként – ahhoz a folyamathoz, demokratikus vitához, amely már zajlik, főként az Egyesült Államokban, s amelynek eredményeképpen ki fog alakulni az új stratégia. Fontos az is, hogy ezt ne a sajtón keresztül üzengessük, hanem a szövetségesi kapcsolatokhoz méltó párbeszéd formájában adjuk elő az álláspontunkat, világossá téve, hogy célunk nem a kivonulás „megideologizálása”, hanem a támogatás hatékonyabbá tétele. A magyar részvételről a végső döntést akkor kellene meghozni, amikor kialakul az amerikaiak és a NATO új stratégiája.

Ezekre a változtatásokra nem a tragikus halálesetek miatt kell sort keríteni. Ha nem vagyunk képesek politikailag vállalni, hogy a haderő alkalmazásának elengedhetetlen velejárói az áldozatok, akkor legjobb, ha teljesen felszámoljuk a hadsereget vagy üdvhadsereggé alakítjuk át. Meggyőződésem szerint sem a magyar emberek, sem a magyar politikai elit nem akarja ezt. Legkevésbé maguk a katonák! A kérdés az, hogy a mértékadó politika felvállalja-e ennek a nem népszerű álláspontnak a képviseletét. Az eddigi kormányok ezt nem igazán merték megtenni a rendszerváltozás óta. Ideje ezen is változtatni.

Gyarmati István diplomata

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.