Mert megtehetné, hogy egyetlen gesztussal lemossa magáról a gyalázatot. Annak gyalázatát, hogy fasiszta mintára létrehozott erőszakos kamuszervezetben vállalt vezető pozíciót: csak föl kellene állnia, mondván: ebből elege van, nem kér belőle többet... De nem – inkább nyavalyogva mossa kezeit...

Középre helyezkedne, mint némely politikai pártok. „Nem célunk, hogy megfeleljünk a kormánynak vagy az ellenzéknek" - mondja. Csakhogy középen nincs semmi - pontosabban csak a szakadék, amely elválasztja a bűnös „politikát" űző maffiaállamot az ország, benne az oktatás sorsáért aggódó és tenni akaró szakemberektől, általában a demokratáktól. S ez a szakadék át nem hidalható - legalábbis úgy nem, hogy közben bele ne hulljon maga a nemzet.

Így aztán hiába a szánalmas, pilátusi mosakodás: a Nemzeti Paidagágász Karám ott van, ahol a többi kamuszervezet: ahol a Magyar Művészeti Akadémia, a Veritas Történetkutató Intézet, az Alapjogokért Központ, a CÖF, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága meg hasonlók. Annyi a különbség - gondolom -, hogy kevesebb pénzért vállalják ugyanazt a szégyent.

József Attila Babitsról írott igazságtalan, de zseniális verse jut eszembe. Ma az NPK elnökére aktualizálva egyáltalán nem érzem igazságtalannak:

Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
Ha hitted messziről smaragdnak,
csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

...Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság...

Nagy kár, hiszen nem volt az sehol sem megírva, hogy mindennek így kellett történnie. Nem volt kötelező a galád szándékkal létrehozott kamuszervezet vezetését elvállalni.

Ez nem a konszolidálódott Kádár-rezsim: ma senki sem áltathatja magát azzal, hogy a rendszert, ha egyáltalán, hát csak belülről lehet javítani... Azt a rendszert az utolsó pillanatig olyannak éltük meg, amely leválthatatlan, mert a Szovjetunió védte. Ma azonban egészen mások a világpolitikai körülmények, és az Orbán-rezsimről 2010 óta világos, hogy bukásra van ítélve – mert javíthatatlan. Csak a bukás ideje kérdéses: minél későbbi, annál nagyobbak, annál nehezebben orvosolhatók a rezsim okozta károk. Az önkény már eddig is túlélte önmagát: további léte kataklizmával fenyeget.

Nagy kár, mondom még egyszer, mert a feladat adott: szinte mindent elölről kell kezdeni:

„Az állami oktatáspolitikának a nyilvánosság ellenőrzése mellett, a demokratikusan választott népképviselet keretei között kell kialakulnia. Az iskolákat ne lehessen alárendelni egyetlen politikai erő törekvéseinek sem. Az oktatás tartalmát és a nevelés szemléletét elsősorban az oktatási szolgáltatásokat igénybe vevő egyének és közösségek és a pedagógusok közötti szabad megállapodások alakítsák ki oly módon, hogy a gyermekek személyiségében rejlő lehetőségek kibontakozhassanak. Az állami politikának elsősorban e megállapodások kereteit kell meghatároznia. Az állam jogilag garantálja, hogy az iskolák a demokratikus értékek elfogadására és a demokrácia intézményeinek tiszteletben tartására neveljenek, s hogy az egyének és a közösségek számára megfelelő és hatékony szolgáltatást nyújtsanak  Az iskola ápolja a nemzeti identitást adó hagyományokat mint összetartó erőt.

...

Ahhoz, hogy az iskola ezeknek az elveknek megfeleljen, fel kell szabadulnia a monopolizált pártideológia, a tudományos és pedagógiai érdekcsoportok, a munkamegosztás hatósági úton érvényesülő, bürokratikus hatalma alól. Ezzel egyidejűleg meg kell teremteni az iskolaalapítás szabadságát, a tanszabadságot és az iskolaügy nyilvánosságát.

...

Az oktatási rendszert függetleníteni kell a gazdaság munkaerő-igényeit közvetítő bürokratikus tervező apparátusoktól.

Ahhoz, hogy az iskola felszabaduljon a közvetlen, adminisztratív, átpolitizált munkaerő-tervezés alól, meg kell szüntetni a szakmunkaerő-igénylés és a felvételi keretszám-megállapítás bürokratikus rendszerét. Minél inkább szakítunk a munkaerő-szükséglet és az oktatás makroszintű, központosított mennyiségi összeilleszthetőségének gondolatával, annál könnyebben teremthető meg a valódi összehangolódás a helyi igény és a rugalmas keretű iskolai képzés között.

...

A törvényhozásnak a mainál jóval rugalmasabban kell meghatároznia a kialakítható iskolatípusokat, azaz lehetővé kell tennie ma még nem létező új iskolatípusok szerveződését. Ehhez elengedhetetlen az iskolatípusokból való kilépés, visszalépés, a típusok közötti váltás nagyfokú szabadsága. A rugalmas állami iskolastruktúra-politika legfontosabb elve az, hogy az állam ne törekedjen az alapképzés, a középfokú oktatás és a szakképzés pontos határainak meghatározására. Éppen ellenkezőleg: olyan szabályozási kereteket kell teremtenie, amelyek lehetővé teszik, hogy a különböző szakmai csoportok, illetve a források fölött rendelkező és a társadalmi igényeket megfogalmazó érdekképviseletek és politikai szervezetek közötti megegyezés helyileg jelölhesse ki e határokat.

...

Alkotmányosan kell biztosítani az oktatási intézmények messzemenő autonómiáját. ... Az autonómia elképzelhetetlen gazdasági önállóság nélkül."

Folytathatnám, de minek: ennyiből is érti, aki akarja, hogy tényleg mindent elölről kell kezdeni - pedig sokáig azt hihettük, hogy az SZDSZ 1989-es kék könyvének rendszerváltó programpontjai nagyrészt teljesültek. De most gyorsuló ütemben haladunk visszafelé, ezért aztán azok a '89-es programpontok újra aktuálisak lettek. Az általuk kijelölt irányokat, nézetem szerint, pártkötődéstől függetlenül minden demokratának érdemes komolyan figyelembe vennie.