Előrebocsátom: magam is azok közé tartozom, akik nem tudnak szurkolni a mai magyar labdarúgó-válogatottnak: ha valami, akkor a magyar versenysport, elsősorban pedig a profi futball napjaink eszelős, aljas önkényuralmi rendjének integráns, rezsimigazoló részei. Jó volna pedig örülni minden kis sikernek is – de nem az utcákat ellepő fekete sereg módjára.

Lehet persze ezért a kelletlenkedésért szemrehányásokat tenni, ám nem mindegy, hogyan. A hang, amely fölháborodottan reagál a megfogalmazódó fenntartásokra, a legocsmányabb lelátói rigmusok hangja. S annyiban, amennyiben az ocsmánykodás nemzetből való kitagadást is tartalmaz, illik a folyamatosan bűnbakképző, bérencező stb. fideszes-szélsőjobbos retorikához.

Senkinek sem írhatják elő – mintegy a magyar nemzethez tartozás kritériumaként –, hogy lelkesedjen a futballért;általában sem, különösen pedig a magyar futballért nem. Jogosulatlan minden, „ünneprontásra"  „válaszoló" durváskodás, felelősségre vonó, kitagadó indulat: mindaddig, amíg közpénzek milliárdjait öntik a profi futballba – közpénzből egy fillért sem volna szabad –, miközben az oktatás, az egészségügy közembereket kiszolgáló részét, a szociális ellátást lerohasztják, bárkinek joga van a teljesen érthető „fanyalgásra."

De tévednénk, ha a fanyalgást kizárólag a közpénzek említett felhasználásával magyaráznánk... Van más, egyszerre gyakorlatinak és szimbolikusnak nevezhető oka is: az orbáni hatalom megszáll mindent, elbitorol mindent, a maga képére akar formálni mindent – kifejezetten törekedve minden autonómia fölszámolására. Innen nézve is érthető, indokolt a dacreakció.

No de térjünk vissza a kezdetben említett különösen erős hangú emberhez.

Különösen erős a hangja most, a „történelmi győzelem" után is. Nem vitatom: magánemberként közli véleményét, magánblogjában – pedig alighanem csak kicsit kellene csiszolnia a stílusán – ha egyáltalán –, hogy a rendelkezésére álló fideszes szennymédiában is hasonlóképpen nyilvánulhasson meg.  Talán meg is teszi, vagy már meg is tette – nem vagyok képes, nem vagyok hajlandó folyamatosan figyelni rá.

Az említett magánblogban több írás is foglalkozik a „történelmi győzelemmel", illetve annak bizonyos visszhangjaival.

Elámulhatunk például ezen a címen: CONCHITA TÉRDEL!!!!!!!!!!!!! Ha ez normális...

Persze, e nem kicsit aljas hibbantságon kívül ugyanott megemlíttetnek a „DK-s patkányok". És ez is olvasható: Remélem, Farkasházy, a patkány  pedig kimondhatatlanul szomorú.

A szerző később „elnézést kér" Farkasházytól, imígyen:

Pár poszttal ezelőtt elküldtem Farkasházyt a picsába, amiért azt találta mondani, hogy nem szurkol a magyar csapatnak, mert ha a magyarok győznek, akkor Orbán örül.

Kiderült, hogy mindazon linkek, amelyeken ez látható és olvasható, manipulálva vannak, Farkasházy valójában nem ezt mondta.

Ebből értelemszerűen következik, hogy elnézést kell kérnem Farkasházytól. Tehát: Elnézést kérek Farkasházytól. A többi viszont stimmel...

A kitűnő szerző legerőteljesebben abban a posztban szólalt meg, amelyben csak az első és az utolsó három mondat a sajátja.

Idézem a végét:

Hogy ilyen nincs? Jaj, dehogy nincs! Elég egy pillantást vetni Tóth Gergely pofájára, és minden érthetővé válik!    

 Elnézegetem „Tóth Gergely pofáját" - mégsem értem, az erőteljes hangú szerző mire gondol. Megnéztem az ő pofáját is – úgy azért már sejtek valamit...

(Az én pofám az oldalon látható...)

Tele van a net mocsokkal – ez az erőteljes hang is belefér, van ennél ocsmányabb is. Mégis: miért kell szóvá tenni?

Mert ez az erőteljes hangú ember Kedves Vezetőnk – a történelmi focisiker kovácsa – puszipajtása. Kapcsolatuk szoros, barátságuk – ha köreikben lehet ilyesmiről beszélni – megbonthatatlan: Kedves Vezetőnk és társasága számára ez ember erőteljes hangja nélkülözhetetlen. E hang nélkül – hát még ellenében! – nem állna meg a „Történelem Urának" kiválasztottja sem...

A Fidesznek ez a hangja.

Ez a Fidesz hangja – minden más csak alakoskodás.

Ady jut eszembe: Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.