jehu

Hitelesék emlékeznek

A mélyen antidemokratikus szellemiségű „emlékezetpolitika" a végképp elszabadulni látszó, gátlástalan önkénynek ad érzelmi és „ideológiai" hátteret. Olyat, amelynek darabjait a hatalom a magyar történelem szemétdombjáról guberálja össze. Ez teszi sikeressé napjaink ocsmány, züllesztő migráncsozását és a gyalázatos brüsszelezést is.

Nem vitás: a mai uralom minden területen legalábbis hegemóniára, egyre több területen kifejezetten monopóliumra tör. Ezért viselkedik megszállóként az ország(á)ban, kitagadva a nemzetből mindazokat, akik ellenfelei.

S a megszállás, az elbitorlás nem lehet teljes a múlt – jelenünket és jövőnket formáló szándékú – meghamisítása nélkül.

Hát hiszen volt hamisítás korábban is, bőven – sokáig szinte más se... Ahogy voltak hatalomból elkövetett tolvajlások, rablások is. S ahogy a rablásban a mai hatalom „van soron" (lásd például Lánczi András vonatkozó dumáját: Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak nevezünk.), ugyanez elmondható múltunk meghamisításáról is.

De a maiak rablásai minden korábbinál szemérmetlenebbek: mennyiségben és pofátlanságban is. S a „nemzeti emlékezet" mai meghamisítása is veszedelmesebb a korábbinál, mert a felelősség infantilizmusba taszító elhárítására, önbecsapásra, bűnbakképzésre, gyűlölködésre ösztönző kereszténykedő nacionalizmus minden másnál alkalmasabb a rablások leplezésére, mert minden másnál jobban képes a nemzet elhülyítésére, megvadítására, erkölcsi lezüllesztésére.

1.      A „Nagy Háború" emléke – vajon lehet-e súlyos hazugságok nélkül szűk értelemben vett katonai-szakmai szempontok szerint „emlékezni" az I. világháborúra?

Ha az ostobasággal határos módon próbálok jóindulatú lenni, akkor azt mondom, erre tesz kísérletet a legújabb kiállítás.

Ám a szöveg kenetességétől és attól, hogy a „kiállítás [úgymond] illeszkedik a múzeum tavaly nyílt 1848-as kiállításához is", minden jóindulat elpárolog belőlem.

Mi a bajom az ilyen „emlékezésekkel"?

Csak az, hogy hazudnak: egy aljas, ocsmány és legalapvetőbb nemzeti érdekeinket sértő háborúban való részvételünkről „emlékeznek" úgy, mint a szakadatlan magyar dicsőségtörténet fontos részéről. Mintha minden derék hazafi kutya kötelessége lett volna a „honvédőnek" hazudott rablóháborúban való lelkes és engedelmes részvétel... Mintha a katonai bátorság megítélése teljesen elszakítható volna magának a háborúnak a megítélésétől.

És ezt akarják elfogadtatni a diákokkal is – messze jövőbe hatóan torzítva a „nemzeti önismeretet".

Vajon az ilyen emlékezések, kiállítások szellemiségével fertőzött emberek mit gondolnak Babitsról (már ha egyáltalán tudnak róla), például a Játszottam a kezével vagy a Húsvét előtt című verséről? Nemzetikeresztény szempontból kereszténynek és magyarnak tartják-e a költőt? Hogyan értékelik Móricz Szegény emberek című novellájának üzenetét? Adyt elintézik majd azzal, hogy ősösztönös magyar zseni volt, de, sajnos, a tuggyuk kik tévútra terelték? A mérsékelt tehetségű, de megrendítő sorsú Gyóni Gézát is?

A komcsi Majakovszkijról tudomást sem vesznek - pedig...

Nektek!

Ti, kik orgiáztok, dőzsöltök szakadatlan,
fürdőszobátok van, és vécétek meleg!
Nem sül le bőrötök, ha olvassátok a lapban,
hogy kik kapták a György-kereszteket?!

Tudjátok-e, bambák gyülekezete,
kiknek csak a zabálás a gondja -
hogy talán épp e percben tépte le
Petrov főhadnagy lábát a bomba?

Mi volna, ha ő, kit halálba hajtottatok,
hirtelen meglátná, vérébe fagyva,
ahogy kotlettől zsíros ajkatok
belefog buján egy Szeverjanyin-dalba!

Nektek szolgáljak életemmel,
kik csak faltok és nőztök?
Inkább a kurváknak szolgálom fel
kocsmában az ananász-szörpöt.

Megértenek-e valamit abból, hogy az a háború nem (sem) erkölcsi hősköltemény volt, hanem bukás, a szó legteljesebb értelmében? S ha már honvédelem: tudják-e, hogy a korszakban csak a Tanácsköztársaság vívott politikai-erkölcsi értelemben manapság is vállalható honvédő harcot?

2.      A második világháború

Ha már sikerült magam fölbosszantanom a „Nagy Háborúra" való emlékezés ürügyén folytatott néphülyítésen, gondoltam, keresgélek még valamit...

Találtam is:

Lehullt egy fényes csillag a nagy magyar égről

Egy m. kir. főhadnagy újratemetésén idézték föl egy százados 1944-es szavait. A hős, akit katonai tiszteletadással temettek újra, 1944. április 27-én halt meg. Hősiességével – olvashatjuk – a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet is kiérdemelte.

Ezt a kitüntetést 1944 novemberében, posztumusz kapta meg. Kiktől is?! Olyan nagy tiszteletet érdemel azoktól kitüntetést kapni?!
Megkönnyítendő a tájékozódást, idézek az önkény zalaptákolmányából:

„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk."

Részlet a szertartásról készült beszámolóból:
Az altábornagy kiemelte: Ágner főhadnagy példája is azt mutatja, hogy hőseink szilárd elhatározással szolgálták hazájukat és tettek eleget esküjüknek, amely legmélyebb hazaszeretetükből, bajtársiasságukból gyökeredzett. Mint mondta, meggyőződése, hogy Ágner Gyula helytállása, elszántsága és odaadása a mai katonák számára is példaértékű, és köszönetet mondott mindazoknak, akik annak érdekében dolgoztak, hogy a hős hét évtized után magyar földben pihenhessen. „Főhadnagy úr, nyugodj békében!" - zárta beszédét az altábornagy.

Félreértés ne essék: nem az emlékezéssel van bajom, hanem a körítéssel. Azzal, hogy egy gyalázatos háborúban való részvételünket igazolják a hazug, fellengzős szavak:

„Az adott szó és a fogadalom becsülete, az életünket meghatározó hivatástudat ma is alapértékül kell, hogy szolgáljon mindenki számára: nemcsak a katonák, de a társadalom minden része számára, hiszen a honvédelem egy ország össztársadalmi ügye" - fogalmazott Orosz Zoltán.

(Lófaszt, altábornagy úr, lófaszt...)

E dolog jelentőségének megítéléséhez tudni kell, hogy sorozatról, államilag irányított sorozatról van szó. 2012-ben Hende Csaba hadovált, világosan érzékeltetve a hatalom szándékait:

,,Nem engedhetjük meg, hogy az itt is jelen lévő honvédtiszt-jelöltek, a Ludovika Zászlóalj ifjú katonái valaha is kevesebbel megelégedjenek, mint amit egykor ludovikásként Barankay József is célul tűzött maga elé: a tisztességet, a becsületességet, a rábízottak védelmét, engedelmességet és a hazáért mindhalálig való kitartást" – mondta a miniszter.

Őrület, de van benne rendszer.

Vitéz Bertalan Árpádot 2013-ban temették újra, s még abban az évben nevét viselő kilátót építettek a Bakonyban. Nem állítom, hogy szűk katonai-szakmai szempontból nem lehet, nem szabad őt számon tartani - no de bármit elnevezni róla, közterületen... Képzelhetjük, mit építettek volna emlékére, ha 1941. április 12-én eljut oda, ahová elindult: a Délvidékre, hogy a németekkel közösen ápolja az örök magyar-jugoszláv barátságot... Sajnos, nem jutott el, mert gépe a felszállás után mindjárt lezuhant...

Nem lehet félreérteni: azok az állami-katonai pompával megtartott szertartások és beszédek, amelyekről fentebb szóltam, egyértelművé teszik: a mai önkény vállalja a morális és politikai kontinuitást a tengelyhatalmi Magyarországgal.

Ebbéli érzésünket megerősíti, ha a dolog másik oldalát is szemügyre vesszük: azt, hogy a nácikkal szövetséges Magyarországgal szembeforduló, annak áldozatául eső magyar hősök nevét - főleg a kommunistákét, de a szocdemekét is - jórészt eltüntették a közterekről; a nemzeti emlékezetből is ki akarják irtani, vagy éppen leginkább átokképpen emlegetik őket a kurzustörténészek, a nemzetikeresztény sajtómunkások. Megemlékeznek ugyan például a Budai Önkéntes Ezredről is, mondván: nem a gyávaság vitte katonáit a szovjetekhez (...) – de a hősies hazaszeretet örök példáit a kitörés részvevőiben ünnepli a mai hatalom.

3.      A Gulag, illetve ahogyan a kurzuslovagok a hitelességet elképzelik

Hiteles történetírásra van szükség – hangzott el április 23-án, a hivatalosak Gulag-emlékezésén. A rendkívül jellegzetes megnyilatkozások közül itt csak Szakály Sándorét emelem ki:

Szakály Sándor történész, a Veritas Történetkutató Központ igazgatója hozzászólásában azt mondta, hogy „a megélt történelmet kell megírni, és nem az egykoron megírt történelmet továbbadni". Minden magyar középiskolában, egyetemen oktató tanárnak az a feladata, hogy tisztességes és hiteles magyar történelmet mutasson fel - hangoztatta.

Hozzátette: reméli, hogy a Gulág Emlékbizottság jóvoltából a fiatalok tízezrei ismerkednek meg a magyar történelem ezen részével, miután a bizottság jóvoltából számos történelmi film jut el középiskolásokhoz.

A Szabadság térre tervezett emlékművel kapcsolatban kifejtette: a német megszállás, a szovjet „felszabadulás" és a Gulág ugyanannak a folyamatnak a részei. „Lehet, hogy a tér kevésbé szép, de csak azok ne kapjanak emléket, akik megszenvedték azt a világot? Akik legyőzték, és elhurcolták őket, azoknak ott állhat az emlékmű?" - tette fel a kérdést. Kijelentette: egyetért azzal, hogy függetlenül vallástól és politikai hovatartozástól minden halottnak kijár a tisztelet, de nem biztos, hogy a szovjet emlékműnek ott kell lennie.

Még egyszer: a német megszállás, a szovjet „felszabadulás" és a Gulág ugyanannak a folyamatnak a részei.

És ebben a folyamatban a magatehetetlenül kiszolgáltatott Gábriel-Hungáriát hol a vele szövetséges nácik birodalmi sasmadara, hol a barbár szovjet medve gyakta meg – legalábbis magyar felelősségről mintha érintőlegesen se beszélt volna a kurzus történetalakítója...

Aztán: de csak azok ne kapjanak emléket, akik megszenvedték azt a világot? ? Akik legyőzték, és elhurcolták őket, azoknak ott állhat az emlékmű?"

Nem megyek bele ennek a mocskosságnak az értelmezésébe, csupán megjegyzem: minden borzalommal együtt a magyarok számára is szerencse, hogy „legyőzték őket"...

*

Nézzünk bele a napi hírekbe - figyeljünk arra, hogyan áll bosszút a rezsim az ellene tiltakozókon, például a pedagógusokon: hogyan gyorsítja föl az oktatás szétverését; olvassunk az egészségügy helyzetéről és a további stadionépítésekről meg az elesettek újabb megnyomorításáról szóló híreket; a csúcsra járatott rablásokról...

A mélyen antidemokratikus szellemiségű „emlékezetpolitika" a végképp elszabadulni látszó, gátlástalan önkénynek ad érzelmi és „ideológiai" hátteret. Olyat, amelynek darabjait a hatalom a magyar történelem szemétdombjáról guberálja össze. Ez teszi sikeressé napjaink ocsmány, züllesztő migráncsozását és a gyalázatos brüsszelezést is.

S mindez még mindig  nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már..?

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.