Mintha zavar uralkodott volna a tüntetők között: egy csoport ismétlődően arra szólította föl a Kedves Vezetőt, hogy fáradjon a népéhez: „Viktor, gyere, vár a nép!".

Kétségtelen, a sajátosan éneklő hanghordozásban előadott kérés/kívánság/követelés azt a benyomást keltette, hogy hangoztatói ironikusnak szánták.

Bárhogyan is, tény: miközben egy csoport Viktort imígyen hívogatta, addig más csoportok fúvós eszközeiket az „Orbán, takarodj!" ritmusára szólaltatták meg. Aztán jött a kórus is: Orbán, takarodj! Orbán, takarodj!

Elképzelem, amint a követelésekről értesülvén a Kedves Vezető, a nemzeti konzultációk és népszavazások nagymestere, már-már Besenyő Pista bácsija, önmagába belefáradva, valami változatosságra vágyva gondolatokba vagy azokra emlékeztető izékbe merül:

Mi lenne, ha egyszer, csak a tréfa kedvéért, én figyelnék másokra? Unom már, hogy mindig én mondom meg a népemnek, melyek a legfontosabb aktuális kérdések, és megmondom neki azt is, mi a véleménye róluk. Kíváncsi vagyok, milyen, ha én figyelek rájuk – mi több, megpróbálom teljesíteni is kívánságaikat..?

Így főzte a gondolatok seregét vagy miket nem tökkelütött koponyájában, feje bográcsában a Bölcs Férfiú, aki eddig ötvenkétszer éré meg a krumplikapálást.  Kedves Vezetőnk, Nemzetünk Besenyő Pista Bácsija!

Takarodásról persze szó sem lehet – még mit nem! A többiről kivételesen beszélhetünk.

Érzékelte azonban a dilemmát: vajon melyik kívánságot teljesítse? Észre sem vette, fölidéződött benne boldog ifjúsága, a népszerű szám szövegét dúdolgatva: most menjek vagy maradjak?

A kognitív disszonancia föloldása azonban ezúttal, legalábbis átmenetileg, meghaladta közismerten bármire képességeit.

Persze, a tüntetők szempontjából is ellentmondásos a helyzet: tulajdonképpen mit is akarnak: jöjjön vagy takarodjon?

Idősebb mozikedvelők már maguktól is kitalálták, mi az ellentmondás föloldása. A fiatalabbaknak segítek egy részlettel a Horgász a pácban című francia filmvígjátékból.