Jól sikerült szcéna volt, nem mondom – bizonyára rendesen fölkészült rá a főpolgármester, s aligha jött volna zavarba, ha valaki visszakérdez. De maradtak kihasználatlan lehetőségek! Például meg lehetett volna kérni a képviselőket, hogy tegye föl a kezét, aki tudja a választ... Előzetesen persze meg kell kérni a fideszeseket, hogy mindenki jelentkezzen: jobb kézzel, aki tudja, ballal, aki nem – mint régen, az átkosban, tanfelügyelő látogatta tanórán. Még jobb, ha a biztonság kedvéért meg is mondják a megoldást nekik.

- Bele akarsz ugatni a dolgainkba, pedig asse tudod, vazze, hogy híják azt az izét, no... azt a kizét, a koncosat..., a koncertmestert vagy kit – gondolta elégedetten a főpolgár, aki szintén mester. (Ha úgy vesszük, zenekaré: a közgyűlésé. Qrva egy banda, de nem mondhatom, hogy jól játszik...) Igen, ezt gondolta, de nem mondta ki – választások előtt néha hallgatni szokott udvari etikett-mesterére, aki előre figyelmezteti, hogy mit ne mondjon ki.

Hát hiszen, igazán nem akarok hencegni (ha valamit szeretek magamban, az a szerénység), de én sem tudtam volna megadni a választ! Az az igazság, hogy hülye vagyok a zenéhez: kottát sem tudok olvasni, nincs hangszer, amelyen játszani tudnék. Névről meg legföljebb a karmestert ismerem, koncertmestert például alig. Igaz ugyan, hogy még boldogult ifjúkoromban csak úgy, primitív örömszerzés okából-céljából, hallgatni kezdtem ilyen-olyan zenéket – nem azért mondom, de manapság már van olyan, akár komolyzenei alkotás is, amelyet, ha megszólal, fölismerek..!

De hát ez smafu – azt kell mondanom, ha nem akarom tömjénezni magam, hogy talán annyit értek a zenéhez, mint a főpolgár a színházhoz: csak nem vagyok annyira rosszindulatú.

Be kell látnom, hogy ha Horváth Csaba helyében lettem volna, engem is megszégyenít a főpolgár. Hirtelen se köpni, se nyelni...

Mert előjöhettem volna valamivel, persze, csak szerényen: nem értek hozzá, de szeretek zenét hallgatni, ráadásul mindenevő módjára.  De ez nem jogosított volna föl arra, hogy belepofázzak a BFZ-nek adandó fővárosi támogatás dolgába..!

Ha már erről szóltam, elmondom: tényleg a szerénység az, amit, ha egyáltalán, hát szeretek magamban – meg valamit, ami hiányzik belőlem (isten bizony nem akarok hencegni, minek tömjénezném már magam az én koromban): az irigység. Azt se tudom, mi az, annyira hiányzik belőlem!

Csak akkor jövök zavarba, ha zenészeket látok-hallok játszani: akkor elfog valami, a hallgatás primitív örömén kívül, amit, ha ismernék, talán irigységnek neveznék...

De ettől persze még kussolnom kellene Tarlós zenekarában; nem ugathatnék, nem is vartyoghatnék bele tulajdonképpen semmilyen zenei, kulturális dologba. Meg másba se: mindig kaphatnék olyan Tarlós-kérdést, amire nem tudnám a választ, legalábbis ott, azonnal... És hiába kérdeznék vissza, mert a főpolgár – választásokhoz közeledünk, ugyebár – nyilván fölkészül a kérdéseivel. Meg hiába leplezném le a főpolgár tudatlanságát: attól én még nem ugathatnék, nem is vartyoghatnék bele semmibe...

Az meg már milyen volna, ha azzal tömjénezném magam, hogy ugyan nem tudom megmondani a koncertmester nevét, de valamit hallottam meg olvastam arról, hogy mijafaszom az a Fesztiválzenekar, és szerintem támogatható 260 millió forinttal, még ha netán amiatt, átmenetileg, kevesebb közpénz veszíthetné el közpénz jellegét, akkor is...