Itt bent vagyunk 2016 tavaszában, amely, az előzőekhez hasonlóan, ezúttal sem ígérkezik „forradalmasnak". Sőt, ami az oktatást illeti: a fideszes ellenforradalom újabb, az eddigieknél is pusztítóbb szakasza következik.

Hiába volt hát minden? Kezdjük szidni a mozgalmat és főleg vezetőit?

Lehet, tévedek, de azt hiszem, képes vagyok viszonylag tárgyilagosan megítélni a történteket. Már ahogy én látom...

Kezdem azzal, hogy abban az országban, amelyben a hatalom mindenre rátelepszik, mindent elbitorol, betör otthonunkba is, ott minden politika. Ezért aztán, bármennyire lelkesített a kezdet kezdetén, hamar elment a kedvem a pedagóguslázadástól is: könnyen elveszítem az érdeklődésemet minden rezsimellenes tiltakozás iránt, amely tagadja/rejtegeti szükségszerű rezsimellenes voltát; magát valamilyen szakmai érdek képviselőjének; politikától, különösen pedig pártpolitikától mentesnek mondja, s ezzel a pártokat partvonalon kívülre igyekszik szorítani. Külön szépsége a dolognak, hogy a pártok kiközösítése együtt jár a nekik címzett szemrehányásokkal, hogy aszonygya: nem foglalkoznak az ország igazi gondjaival...

Az én szememben tovább rontja a helyzetet, ha egy tiltakozás vezetőjének, egy tüntetés szónokának a politikamentességről vallott elképzeléseibe belefér a Jobbikkal való bratyizás is. Az ilyesmit meg nem bocsáthatónak tartom. Volt, hogy írtam is erről – amíg aktuálisnak véltem.

Ma úgy tűnik, ez a tiltakozás lezárult, mégpedig anélkül, hogy annak rezsimellenes voltát a mozgalom vezetői közül bárki is egyértelműen, nyíltan képviselni merte volna: így aztán az nem is tudott igazán hatásosan, kellő erővel megnyilvánulni.

Meggyőződés vagy taktika?

Ha a politikamentesség hirdetése meggyőződésen alapult, akkor az téves helyzetértékelésről tanúskodik. Ha taktikai megfontolás volt mögötte, akkor beszélhetünk akár hibás taktikázgatásról, gyávaságról, elvtelenségről is – ám a megfontolás realitását nehéz kétségbe vonni.

A mai magyar közhangulatban a (párt)politikától való tartózkodás ad egyedül esélyt tömegtámogatás megszerzésére. És ugyanez vezet a remélt, netán átmenetileg meg is szerzett támogatás gyors elvesztéséhez.

Ez a helyzet tökéletesen megfelel a Fidesznek (nemhiába buzgólkodott kialakításán) – mint ahogy annak idején az MSZMP/MSZP is gyakran vádolta polgári ellenfeleit (párt)politizálással. Belebukott, ahogy egyszer majd a Fidesz is megbukik.

Nem kell a mozgalom vezetőit érintő, többségében jogos bírálatokat visszavonni, de azok időszerűségüket vesztették. Viszont abba kellene hagyni e vezetők előéletének kutatását – nem vezet az már sehová, talán csak a „Magyar Időkhöz"... Nem Pukli, Gallóné stb. rontották el a mozgalmat: a pedagógusok társadalma s maga az ország olyan, hogy efféle tiltakozásra képes, hajlandó csupán. Vezetői is olyanok, amilyeneket megérdemel; néha még kicsit jobbak is...

És természetesen nem „Pukliék" hibája, hogy Orbánék  gyors ütemben igyekeznek bevezetni általuk eleve tervezett iskolaromboló intézkedéseket!

Nem hiszem, hogy ezt a mozgalmat lehetett volna annyival jobban megszervezni, vezetni, ami ahhoz kellett volna, hogy rezsimbuktató erővé váljon. Márpedig a rezsim megbuktatása nélkül az oktatásban sem lehet semmilyen igazán fontos, alapvető célt elérni.

Számomra a történtek egyik tanulsága az, hogy az önkény ellen tiltakozók semmilyen formában sem vállalhatnak közösséget a Jobbikkal. Mert lehet, hogy ily módon bizonyos csoportokat megnyerhetnek maguknak, amíg „balhézásról" van szó, de később azok akadályai lesznek mindenféle demokratikus építkezésnek, s a mozgalom elveszíti azt a demokrata értelmiségi bázist, amely nélkül minden szabadságharc kudarcra van ítélve.

A másik fontos tanulság: nincs olyan fontos ügy – az oktatás különösen nem olyan –, amelyben a mai rezsimmel egyezkedni volna érdemes, egyáltalán: egyezkedni volna lehetséges. Az önkény egész „politizálása" a társadalom kültelki stílusú átverésére épül; a nyelv is, melyet használ, tökéletesen elfogadhatatlan.   

Talán ha a demokratikus ellenzék (jobban) fölvállalja az ügyet, lehetett volna a tiltakozást igazi politikai küzdelemmé szélesíteni – de tiszteletben tartotta a mozgalom vezetőinek kívánságát. Mindenesetre van olyan érzésem, hogy ez és a korábbi „tiszteletben tartások" valójában a demokratikus ellenzék reménytelen széttagoltságát, akcióképtelenségét, gyávaságát, elvtelenségét hivatottak leplezni.

A „lázadók" lecsendesültek, és szabadságu(n)kat nem vívták ki...

Azt hiszem, nem volt olyan pillanat, amely e mozgalomnak megalapozottan sikert ígért volna. Ha a kezdet kezdetétől taktikázgatásba bonyolódva kell mintegy kunyerálni a társadalmi támogatást; ha egy mozgalom nem képes nagyon gyorsan tömegeket vonzani magához, akkor az önkény ellenében bukásra van ítélve. Márpedig a mai magyar társadalom még mindig nem képes, nem hajlandó a rezsim megbuktatásának szándékával föllépni.

Szerveződni kellene!

Új politikai erőkre volna szükség – mondjuk ezt újra meg újra, nem kevesen. Ám a társadalom nem tud, nem akar magából új erőket kikínlódni: jobban szereti a régieket pocskondiázni, hát ragaszkodik hozzájuk... Ez a társadalmi magatartás a meglévő demokratikus ellenzékre nézve is bénító erővel hat: azt üzeni, hogy ebben az országban elvszerűséggel, tisztességgel nincs esélyed hatalomra jutni.

Minden amellett szól – szerintem legalábbis –, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak teljes, rezsimbuktató egységet kellene létrehozniuk, közös programot alkotva egy átmeneti, a demokratikus intézmények helyreállítását célzó időre. A társadalmi apátia azonban nem ösztönöz se értelmes, se tisztességes politizálásra.

Nem csupán erős demokratikus pártok, hanem erős, céltudatos civil szervezetek is kellenének. Olyanok, amelyeknek programja messze túlmutat a pártoktól való mímelt iszonyodáson. És szakszervezetek kellenének, amelyek megállnak a maguk lábán, hiszen tömegek bíznak bennük, és tömegek hajlandóak anyagilag is támogatni őket.

Szóval polgárosodás kellene. Ma azonban ellenkező irányban haladunk – ez a Fidesz nagy „sikere".

Hatékony ellenzéki pártok híján a rezsim vidáman éli világunkat – lehetnek, lesznek is még „civil", „szakmapolitikai" érdekű tiltakozások, de a hatalomnak mindaddig nincs mitől tartania, amíg demokratikus pártok, egymással összefogva, nem tudatosítják: a különböző csoportok sérelmeit ugyanaz a társaság okozza; hogy egyformán fontos – hisz összefüggnek! – az oktatásért, az egészségügyért, a rokkantakért, a sztrájkjogért, az alkotmányért, a törvényességért stb. való kiállás és a Magyar Művészeti Akadémia, a Veritas Történetkutató Intézet, az önkény elbitorolta közmédia, a fideszes médiabirodalom hazudozásai és rasszizmusa, a KLIK és utódai, Matolcsyék és Mészárosék üzelmei stb., tehát az orbáni rezsim egésze elleni föllépés.

Mert meg kell végre értenünk: önmagukban sem az ápolónők, sem a pedagógusok, sem más társadalmi csoportok sem képesek kivívni saját szabadságukat sem – hát még az országét. Ebből a szempontból voltak a pedagóguslázadásnak a későbbiekben reményekre jogosító momentumai.

Ja: helyettünk az EU sem teremti újjá a magyar demokráciát.