A magyar közfelfogás szerint a politika általában véve aljas, ezért morális mércén nem mérhető tevékenység.

Kétségtelen, a magyar helyzet e szempontból rosszabb, mint az európai; mégis azt gondolom, hogy semmilyen politika sem létezhet tartósan mindenestül az amoralitás birodalmában; az immoralitáséban sem. Már ha politikán valami olyasmit értünk, amit Európában, a demokratikusnak mondott világban szoktak érteni.

Az etikai mércét elutasító párt, mint amilyen a Fidesz, valójában nem is párt (< pars: 'rész'): totalitásra tör; egész retorikája a politikai váltógazdaság tagadását jelenti. Nem csupán Boross betegsége a vágy, az akarat: „soha többé baloldali kormányt"...

Mégis: az a gátlástalanság, amely a Fidesz nevet viselő szervezet magatartását jellemzi, hosszú-hosszú évek óta hatalomban tartja a társaságot. Pedig mindenki láthatja, mit művelnek, hiszen igazából nem is titkolják!

Ami újra meg újra megdermeszti az embert: a végtelen primitívség, a tisztán rutinra építő megnyilvánulások kizárólagossága és meghökkentően tartós sikere.

Lám a brüsszeli terrorakció is alkalmas volt a bagázs számára, hogy hazugságait, ellenfeleit rágalmazó bambaságait újra meg újra közreadja. Közben a Fidelitas - önmagát valamiféle hitgyülekezetnek előadva - ájtatoskodón arra hív föl, hogy „imádkozzunk a brüsszeli áldozatokért"... És még ez a „párt" vádolja ellenfeleit képmutatással...

A Fidesznek minden terrorakció kapóra jön: minden egyes robbantás alkalmas lehet zemberei hiszterizálására; minden gyalázatos eset után újra meg újra elő lehet vezetni a hazug, uszítón menekültellenes, ám belső, hatalmi célokat követő propagandát s a fölszólítást: „aki magyar, álljon a „kormány" mellé, mögé"...

Meddig sikerül még az országot a primitívség hálójában tartani, nem tudhatjuk. Gyanítom, mindaddig, amíg a „salgótarjáni üzenet" hatását tekintve nem válik általánosan elfogadottá az országban. A nógrádi megyeszékhelyen tartott polgármester-választás ugyanis azt üzente a szervezetnek: nem érdekel, amit mondsz, nem érdekel, ne is mondd...

Ezt kellene már üzenni, mióta – mégpedig Barbaroban.

 

Régóta úgy érzem: mindenki, aki egyáltalán szóba áll a társasággal, árt önmagának, árt az országnak: minden „tárgyalás" csak arra jó, hogy elodázza a megszabadulást.

Ugyan mi értelme gátlástalanul hazudozó, amorális társasággal - szervezett rablóbandával - „egyezkedni"..? Akár a „parlamentben" is..?