Mióta Orbán Viktor a fejébe vette, hogy csökkenti az energiaköltségeinket (leánykori nevén a rezsit), újra megszaporodtak a konfliktusaim a szolgáltatókkal. Emögött az állhat, hogy nyilvánvalóvá lett: Orbán lenyúlja a villany meg a gázvállalatok hasznát, ezt álcázza úgy, hogy a diadalos kormány – azaz ő – csökkenti a gázárakat. Meg hogy olcsóbb lesz – hála neki! – a villany. Na most ez természetesen nem így van.

Hanem hogyan?

A valóságban a szolgáltatók megtették nehezen fölfejthető, ám mindenképpen a visszatarhálást célzó lépéseiket. Hadüzenet nélküli bosszúhadjáratba fogtak. A kedves fogyasztó (szervizzsargonban: a paraszt) bukszája lett a cél.

Az elmúlt hónapban többször is ilyen „parasztnak” érezhettem magam. Az ellenem indított támadás egyik eleme az a húszezer forintos számla, amellyel a gázvállalat kínált meg. Egy januári nyomáscsökkentő-csere költségeit hárította át a szolgáltató a csökkentett rezsit fizető állampolgárra, rám.

Eddig nem – a kommunizmus évtizedeit beleértve sem – kellett fizetni azért, ha az óra előtti részen valami meghibásodott. A nyomáscsökkentőről tudtuk, hogy a gázvállalaté, működése a fogyasztó által nem manipulálható. Kis rugós szerkezet, ami üzemzavar esetén úgymond kikattan. Meghibásodás csak és kizárólag a vezetéken áramló gáz nyomásának változása miatt következhet be. Nyomást változtatni viszont csak a gázvállalat tud. A nyomáscsökkentők azért hibásodnak meg, mert a használt szerkentyűket nem selejtezik le, hanem a „takarékos és gyors” felújítást követően újra felszerelik a polgár kertjében (vagy a lépcsőház megfelelő pontján).

A lényeg, hogy a nyomáscsökkentő-cseréért pénzt kérni ritka undok dolog, amit az energiaértékesítési piacon eddig elképzelni sem lehetett. A szabályok mégis megváltozhattak januárban, mert nekem a súlyos összeget határidőre át kellett utalnom.

Hangos és durva káromkodások közepette fizettem. Azért döntöttem a befizetés mellett, mert a hideg időben nem szerettem volna ha kikötik a gázt. Ezzel már többször fenyegettek, mert a befizetés és a számlázás a mi szolgáltatónknál két teljesen idegen kategória.

Amúgy tele a hócipőm a gázvállalattól érkező számlákkal, amelyek megfejtése nem lehetséges. Orbán ezt például nyugodtan elintézhetné. Csak oda kellene mennie a francia cég magyar főnökeihez, s az asztalra csapva azt üvöltené (igaz, ehhez ki kellene ugrania a zsebéből!), töltsék már ki azt a rohadt számlát úgy, hogy egyetemi doktori cím nélkül is meg lehessen fejteni, hány köbmétert használt a „paraszt”, mennyi a gáz fűtőértéke, satöbbi. De ezt a viszálykeltés bajnoka természetesen nem tudja elintézni, mert ehhez konzultálnia, egyezkednie és engednie kellene. E diplomáciai készségek nincsenek a tarsolyában.

A legcsekélyebb indulat nélkül írom mindezt, csupán a köznép egyszerű minősítéseit plagizálom. A nagy rezsicsökkentő tárgyalni nem szeret. És puskával védi az igazságtalan, „nagyfogyasztó haverjainak” nagyon is megfelelő rezsicsökkentést. A nép fizeti a pluszköltségeket, mint a katonatiszt, s kínjában röhög a rezsicsökkentés hősi szövegein.

Orbán bűne az is, hogy visszarepítette az országot a megalázkodás és a pitizés évtizedeibe. Újabb energiaügy részletei következnek. Ülök a villanyos ügyfélszolgálat előterében, s várom, hogy az ügyet intéző feleségem elérje a visszakötést. A kikötés miatt kétszer eleredt az orra vére. Úgy kötötték ugyanis ki a villanyt az amerikai rokonok lakásából, hogy leveleket küldözgettek a három éve halott nagynéni itthoni címére. Miután senki nem él a lakásban, pár ezer forintos tartozás miatt nyisszantották el a főkábelt.

Az ügyfélszolgálat Budapest leggazdagabb, legelegánsabb kerületében van, megállni a csicsás irodaház fél kilométeres körzetében nem lehet. Amikor belépünk, a nejem az idegtől remeg, én a méregtől majd felrobbanok. Megkérdem, hol a mosdó. – Az nincs – mondja egy decens biztonsági őr, s a várakozás hátralevő részét (a nejem javaslatára) az utcán töltöm.

– Kedves volt az ügyintéző – újságolja párom, amikor végez, s elmeséli, sorozatban álltak előtte a „kikötöttek”. Egy doktornő fölháborodva kérdezte, hogy képzelik, hogy délelőtt tíztől este ötig otthon várja, hogy a szerelők megérkezzenek.

Soknak tűnt ott nekünk a kikötés. Mintha ki lenne adva, hogy a számlaproblémákat és a késedelmes befizetéseket mindenkor úgy büntessék, hogy kirohannak a helyszínre, s elvágják a zsinórt. Amikor aztán „a paraszt” rohangálni kezd, s rohamléptekkel rendezi a tartozást, meg persze befizette a nyolcezer forintos visszakötési díjat is (figyel Orbán? Hallott már ilyenről?, van az országnak olyan része, ahol nem 8, hanem 28 lett a visszakötés tarifája!), akkor kicsit még tovább lehet várakoztatni. És azt lehet neki mondani, tessék otthon tartózkodni reggeltől estig, menni fognak a szerelők.

Nálunk ez úgy történt, hogy családunk éppen ráérő tagjai várakoztak két napig a kikötés helyszínén, ám akkor kiderült, hogy a villanyvállalati osztályvezető hölgy elfelejtette kiadni a címet és a munkát a szerelőknek. Egy ilyen pillanatban nem lehet üvölteni, nem lehet berontani panaszkodni, nyelni kell, és megalázó, remegő hangon azt mondani, kérem, jöjjenek végre, fejezzük be, félreértés az egész, mehessünk tovább. Tudjuk, hogy a mérges Orbán felpöckölte a maguk agyát a süket dumájával, s tisztában vagyunk azzal, hogy szerelők százait elbocsátották, meg hogy újabban nem adhatnak ki bekötési munkákat külső vállalkozóknak (akik Orbán szíves engedelmével természetesen nyomban tönkrementek), azt is tudjuk, hogy ez a kikötési-visszakötési játék azért (is) van, hogy a rezsicsökkentés árát valakin leverjék, mi leszünk azok, tudjuk, amikor a bankokat szuttyongatta, annak az árát is ránkverték. Mégis azt kérjük hálatelt szívvel – ezt kell újabban megint elmondani az energiaszolgáltatóknál –, hogy ne tessenek bennünket megfojtani, illetve a politika szép szavával élve: szívatni.

Ezt is most kaptuk: csúszni-mászni, hazudozni, könyörögni, ravaszkodni egy ügyfélszolgálaton, s a bőrünkön tapasztalni azt a fertelmes zűrzavart, ami most már leszivárgott a mélybe. Oda, ahol mi élünk.