Tavaly történt, és most azért veszem elő, hogy jelezzem, az élet igen bonyolult tud lenni, és nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogyan arra előzőleg számítani lehet.

Évek óta én vagyok a Népszabadság szakszervezeti Mikulása, ami megtisztelő számomra. Igaz, a kezdeti idők gyermekei mára felnőttek lettek, hajdani krampuszaim már a saját gyerekeikkel járulnak a színem elé, telik az idő, ami nem túl jó nekem, ellenben a Mikulásnak - öreg bácsika szemüvegben és pocakkal - előnyére válik.

A Mikulásruhát még a bertelsmannos időkben varrattuk. Ami azt jelenti, hogy a Népszabadság vagyontárgyai közé tartozik ma is egy piros színű köpeny, egy jellegzetes süveg, a szakáll a ledzeppelinesen göndörödő hófehér műhajjal, no és a zsák, amelyből a Mikulás cukorkát oszt a gyerekeknek. Az archívumban tároljuk, és az elmúlt évek során a költözéskor sem hányódott el. A napokban szedtük elő, ki kellett mosni, meg kellett szabadítani a tavalyi foltoktól.

Örömömre szolgált, hogy tavaly nem csupán a népszabis gyerekeknek, de a Ringier-lapcsalád csemetéinek is én adhattam át az ajándékcsomagot (nem árulok el vele titkot, az idén a Médiaworks Mikije leszek, karrierem töretlen). A céges Mikulás műsort a KÖKI Terminál Kac-Kac Játszóházában rendeztük, nem történt semmi különös, a gyerekek rajzoltak nekem, verset mondtak, és jókedvűek voltak. Nincsenek velem szemben teljesíthetetlen elvárások, morognom kell kedvesen, és valami épkézláb történetet kell előadnom arról, hogy miért nem esik a hó. Évek óta nem rénszarvassal érkezem. A reptérhez hasonlatos KÖKI Terminálba pláne.

A céges Mikibuli után azt kérdi tőlem a játszóházat üzemeltető hölgy - egykor maga is aktív újságíró -, nem vállalnék-e egy másik napon haknit. Azaz el tudnék-e menni Mikulásnak egy másik alkalommal is. Igent mondtam, hétvége volt, a fellépésre hétfőn este került sor. Fegyelmezetten megjelentem újra a már ismert helyszínen, örömmel ismerkedtem az előttem műsort adó profi zenebohócokkal, felöltöztem, a zsákomat megtömtem szaloncukorral, s készültem rá, hogy színpadra léphessek.

- Hatszázötven gyerek lesz - mondták segítőim -, itt a névsor, akinek a neve mellett üzenetet találsz, el is kell olvasni a gyereknek. Sokáig fog tartani, de ott leszünk végig melletted.

A gyerektömeg zsivaja töltötte be a teret, álltam az ajtóban, és ekkor döbbentem rá, hogy még meg se kérdeztem, milyen vállalati rendezvényen vagyok.

- Ez itt a Közgép Mikulás-ünnepsége - mondták segítőim, és belöktek a gyerekek közé. Ahol nekem az volt a dolgom, hogy 1. minden gyerek kobakját megsimogassam, 2. ki ne felejtsek valakit a sorból, 3. mindenkit meghallgassak, aki énekelni vagy verselni szeretne. Mindent beleadtam, a gyerekek előtt ezt az én munkámat nagyon komolyan kell elvégezni. És én tisztességgel meg is feleltem a feladatomnak.

Amikor levetkeztem, csak annyit jegyeztem meg: milyen mókás lesz, ha én ezt a cégnél elmesélem! És el is meséltem, jókedvvel és kötelező kajánsággal, mert nagyon élveztem, hogy a Népszabadság újságírója hozhatta az ajándékokat a Közgép-dolgozók gyermekeinek.

Semmi kifogásom nem volt egyébként a dolog ellen. Ha az idén megkérnek rá, ugyanúgy elmegyek mikuláskodni bárhová, ahol gyerek van.

A Közgéphez is, mert a Mikulás nem válogat.