Azt hittem, elmegy.

Mármint: ha tippmixen elémtolják az ajánlatot, hogy tudniillik Orbán megjelenik-e a szerdai hallgatói fórumon (hazai, 9.50), elzavar valakit (döntetlen, 3.20) vagy le se szarja (vendég, 1.10), gondolkodás nélkül dobtam volna egy ezrest a hazaira.

Biztosan van vagy négyszázhúsz politikai alapvetés, kampánytechnikai regula, meg történelmi példa és taktikai rajz, amellyel logikusan alátámasztaná a Habony-művek, hogy őrültség lett volna a látogatás. Merthogy ellenséges a közeg, a vizit legitimálja a cuccot, a médiaérdeklődést az egekbe lövi, mi több, nemzetközi csatornákat szabadít az eseményre, valamint akármi.

Ám épp azért tippeltem volna a randevúra, mert Orbán Viktor valaha az ilyesmiért lett Orbán Viktor. Mert kurvára nem érdekelte volna az okoskodás, miközben imponált volna neki a meglepő, akárha politikailag irracionális akció lehetősége.  

És ha ma totál egyedül belépett volna a terembe, úgy hogy a TEK se fog le közben egyetlen Rubik-kockának öltözött egyetemi hallgatót sem, akkor övé lehetett volna az ügy. Harcban még erős, s vitában ritkán hagyja cserben ösztönös tehetsége. (Igaz, az utóbbi időben megutálta, ha visszabeszélnek, s azóta több hibát követ el. Ettől függetlenül láttuk már elégszer a törvényhozásban, hogyan csuklóztat sajtótájékoztatón még elég menőnek tetsző ellenzéki politikusokat.)

Dumált volna az új világrendjéről, a megváltozó feltételrendszerről, azt hazudta volna, hogy korábban nem hazudott, közben a hallgatók tüntettek volna ellene. Lehet, hogy annyira formán kívül van már, hogy egyetlen srácot sem győzött volna meg. De megint úgy nézett volna ki, mintha bátor lenne. (Az nyilvánvaló, hogy nem az, mert akkor nem rúgná fel a politikai verseny szabályait, nem dobálná nyilakkal az ellenfelet sakkmeccs közben, s ritkábban falazná be a saját kapuját a futballmérkőzés kezdete előtt.)   

Ám nem ment el. Elbuktam volna az ezresemet.

Meglehet, igaza van azoknak, akik szerint szívesebben nézi meg a Videoton-Sporting meccs ismétlését, minthogy keretszámokkal, oktatási kérdésekkel törődjön.

A miértre nyilván megannyi válasz kínálkozik. Az egyik kézenfekvő, s szépen hangzó alighanem az: megrettent attól, hogy egykori önmaga ezrei állnak majd vele szemben.

A legnagyobb baj pedig az, hogy ebben az indokolatlanul patetikusnak tetsző magyarázatban lehet is igazság. S ha van, az még súlyosabb kérdést szül: miért jutott az egykor volt fiatal demokrata odáig, hogy önkényesen dönt kulturális, oktatási kérdésekben, diktál alkotmányt, épít pártállamot, s semmiz ki kevésbé szerencséseket? És főként: miért taszítják a fiatal demokraták?

Viktor, miért?