Schmitt Pál állami villát kért magának.

Ezt a Blikk derítette ki, mert a kilencvenes évek elején még elmélyülten kutató korábbi doktor erről az ügyről eddig szerényebben nyilatkozott, mint az újkori olimpiai játékok programjáról a vonatkozó dolgozatban.

Akárhogy is került nyilvánosságra, Schmitt döntését csupán helyeselni tudjuk. Nyilván ő sem szeretné, ha bárki is elfelejtené, miféle erkölcsszósszal szépen meglocsolt, a lé határozza meg a tudatot című kőegyszerű alapvetésen építkezik az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Ennek a mind nagyobb tempóban rohadó szisztémának Schmitt az emblémája: Orbán Viktor a tengerparti nyugágyból üzente meg a mostanában a törvényhozásból északi lelátót faragó csapatnak, hogy a nemzet (értsd: ő) Schmittet akarja.

Ehhez a módszerhez méltó Schmitt lakásügyi lapítása, továbbá az: a vagyonnyilatkozata szerint több budapesti ingatlant is felvonultató kínálata mellé még egy alkalmi vityillót kér. Példás visszafogottságáról árulkodik, ha se kecskefarmot, se pálmafaligetet nem építtet majd hozzá a Közgéppel.

És e háznak semmi köze nem lesz ahhoz a kalandhoz, amelynek keretében plágiumügyét bloggerbotrányként definiálta, a késő hetvenes évekre hajazó interjút adott Obersovszky Péternek, meg az egyéb vállalhatatlan föllépéseinek, amelyek izomból rúgták szét a megakínos fogalmi kereteit.

Mert ami jár, az jár.

Úgysem volt még ennek az országnak olyan államfője a rendszerváltás óta, aki világképét, normarendszerét, erkölcsi minimumát egyetlen mondatba tudta volna sűríteni. Schmittnek sikerült.

Az persze nem zavarja meg, hogy a komplett politikai elit ezzel a mentalitással jutott el a népszerűtlenségi listák élére, ahol egyébként Kiszel Tündék és Berényi Miklósok szoktak kardozni az aranyéremért.

Ennek a krédónak volt a terméke a tízmilliós benzinszámlák korszaka is. Az a periódus, amikor Irán növelte olajkitermelését, mert a papíron elfogyasztott magyarországi üzemanyag-mennyiséget másként lehetetlennek találta pótolni.

Most, mondjuk, nem a forintokon kell lovagolni, mert a közös, de legalább  állandóan kongó perselyünkből kábé annyit vesz el Schmitt kérója, amekkorát a Magyarországra érkező bálnavadászok hozzáraknak.

A baj, hogy máson nem érdemes, mert itt mindenki megtanulta a leckét örökre: ami jár, az jár.

És amúgy is: mit keresünk mi a vizerben?