A magyar baloldal sokáig tehetséges szélsőjátékos módjára járt el, ha a kommunista múlttal, Kádár Jánossal, a szélsőbaloldali diktatúrával állt szemben a pályán: bevetett egy megkerülős cselt. Elgurította a labdát az egyik oldalon, elszaladt a másikon, s az akadály után randevúzott újra a játékszerrel.

Ez a viselkedés erkölcsileg elfogadhatatlan, politikai motivációja (tudniillik a szavazók…) világos. A témában publikált közvélemény-kutatások mindegyike rögzíti: Kádár János nagyon népszerű. Fölfoghatatlan, de éppúgy, mint a túrórudi, a kóla meg a villányi vörös. Azaz szó sincs árkokról és falakról, lényegében a társadalom minden rétegében akad rajongója szépen.  

A nevével fémjelzett nosztalgiát boldog békeidők ízű sziruppal ízesítik, mintegy feledve, vagy legalábbis a körülményekkel magyarázva a rendőrállamot, meg Gimes Miklós és társai kivégzését.  

Ebben a hangulatban pihenhetett Szanyi Tibor is, amikor azt írta a Facebookon: „Egy politikus mértéke az, hogy a ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”

Ezzel a szocialista képviselő a kortárs magyar baloldal legszomorúbb bejegyzéseinek egyikét lőtte a netre. Mert a demokratikus baloldal csupán a száz éve született Kádárral szemben határozhatná meg magát. Egyszerűen nem tehet mást.

Képtelenség túllépni a bűnnel született rendszer megtorló akcióján, de ha még meg is tennénk, akkor sem akadna olyasmi, amire szüksége lenne a mai baloldalnak. (Bár szavazói táborának egy része a finanszírozhatatlan jólétet és a teljes foglalkoztatottság látszatát szívesen megőrizné.) Példának okáért az európai progresszív programok a kisközösségek revitalizációját, a társadalmi aktivizmust, a civil szerveződések és az érdekképviseletek megerősítését helyezik a fókuszba, míg a Kádár-szisztéma az atomizálást, a civil társadalom totális kontrollját, a valódi érdekképviselet és az aktivizmus felszámolását tekintette feladatának. Ma a szabadság és az esélyegyenlőség kultúráját hirdetik, míg Kádár idején akadtak, akik politikai okok miatt veszíthették el a sanszot egy jobb életre, s megannyian voltak, akik nem bontakoztathatták ki tehetségüket a rezsim miatt. (Elég csak arra gondolni, miféle karrier állt volna Albert, Farkas vagy Mészöly előtt, ha a Real Madridban, a Milanban vagy a Manchester Unitedben lép föl.) Ma az egyéni felelősségvállalást és a teljesítményt díjaznák, Kádár ezzel szemben építkezett.

Ám e részletek elemzése tényleg fölösleges.

Mert az erkölcsi alap vállalhatatlansága miatt nem lehet tovább lépni. Aki megteszi, az menten zavarosba kerül, mint Szanyi. Az idézett közlése után ugyanis föl kellene függeszteni az Orbánt értékelő cikkek publikálását, s a politikáját kritizáló sajtótájékoztatók szervezését. Ma ugyanis lehetetlen megítélni, hogy ténykedésének köszönhetően “összességében jobb lett-e a világ.” Lehet azzal érvelni, hogy már látszik, hogy nem, de akkor valami magyarázatot adni kellene arra az apróságra: Kádár országlásának hasonló szakaszában, a hatalomra kerülése utáni években éppen mészárosként viselkedett, s abból a munkából nem lehetett könnyű pozitív végjátékra következtetni.

Már ez az ősbűn is lehetetlenné teszi a Kádár-elemzést. A megtorlás ugyanis Haynau tempójára hajaz. Ő a kor viszonyainak megfelelően akasztgatta a magyar szabadság ügye mellett elkötelezett hősöket. (A részletekért lásd Faludy György versét.) Nagy Imre és Damjanich János, Maléter Pál és Vécsey Károly. Szovjet és osztrák.

A forradalmat eláruló Kádár, valamint mikor hard, mikor szoft diktatúrája mindaz, amivel szemben építkeznie kell a progresszíveknek: a szabad választásokat nem rendező, cenzúrázó, megfigyelő rendőrállammal szemben. Aki ennek a kornak a pozitív intézkedéseit emeli ki (például jólét, biztonság…), annak aligha van erkölcsi alapja arra, hogy bírálja az Orbán-rendszer antidemokratikus lépéseit (a médiatörvénytől a választási rendszer átalakításáig ér a hosszú sor). A Fidesz ugyanis legföljebb a Szolnok abban a ligában, amelyben az MSZMP a Bayern München.

És ugyanez leírható Horthy-relációban is. A vidéki zsidóság kiirtásának időszaka éppúgy értelmezhetetlen és megbocsáthatatlan bűn, miként a forradalom elárulása, a diktatúra működtetése.

Nincs értelme azzal előállni: ha nincs Kádár, akkor lett volna más. Mert ő lett. Fölteszem, Horthyt sem menti fel, hogy ha nincs ő, akkor esetleg lett volna más.

Vállalta, megtette, nincs mentsége.

Hogy az NDK-nak vagy Romániának esetleg még rosszabb diktátor jutott, illetve, hogy Kádár uralkodásának második szakasza úgynevezett “élhető” országot teremtett, erkölcsi értelemben lényegtelen. Miként az is: puritán életet élt, krumplilevest evett, és a többi.  

Főként azoknak az antikádárista baloldaliaknak, akik a rendszer halála után ébredtek tudatukra. Progresszív, baloldali programot akarnak: átlátható, korrupciómentes kormányzást és pártfinanszírozást, nyilvános ügynöklistát, nyitott országot, szabadságot és igazságosságot. Kádár János és diktatúrája velük szemben áll.

Az LMP vagy a 4K! nyilván így gondolja, miként a Demokratikus Koalíció is, amelynek vonatkozó közleményét Niedermüller Péter jegyezte.

Mindeközben mind többen vélik úgy, a nemzeti együttműködés torzszülött rendszerét a negyedik köztársaság alapításával lehet meghaladni. A megkerülős cselt már ismerjük, így az MSZP-nek is meg kell szólalnia. Ma ugyanis nincs olyan reális forgatókönyv, amely ne azzal számolna: a Magyar Szocialista Párt lesz a demokratikus ellenzék vezető ereje a 2014-es választásokon.

És az Orbán-szisztéma fölszámolásának csupán akkor van értelme, ha e munkában nem segít Kádár János.

Vagy ő, vagy az antikádárista progresszívek.

De együtt nem megy.