Usain Bolt 100 méteres futóversenyeken mért csúcssebessége négy hete az agglegényhűtőben rohadó pizza tempójának tetszik ahhoz képest, ahogyan mi haladunk a kulturális iszapkatasztrófa felé.

Most éppen Raoul Wallenberg szobrára sikerült disznólábat aggatnia néhány figurának, akiknek akciójától tuti kiakad a haverok magyarmétere. Néhány nappal korábban a diósgyőri szurkolók feszítettek ki náci feliratot, mintegy Dániel Péternek üzenve, aki egyébként Horthy Miklós szobrát locsolta le vörös festékkel. És a film pereg tovább.

A bátrak, kik emlékművek rongálásában és gyalázásában élik ki magukat, még erősítést kérnek a Ghostbustersből, s gyorsan sikerül kiirtani a szellem maradékát is ebből az országból.

Pedig jó hely már most is: gimnazisták tüntetnek Horthy mellett, majd amikor a médiamunkás arról érdeklődik, mégis mit tudnak az egykori politikusról, akkor néznek bambán. Talán akkor sem lepődnének meg különösebben, ha kiderülne: nevezett a méltatlanul elfeledett Happy Gang című zenekar frontembere volt.

Fantasztikus jövőkép bontakozik ki előttünk: mobil Kádár-szobrot állítanak, nemsokára tán horthymiklósalakú tolltartót is vehetünk a gyereknek, mire válaszul esetleg Komócsin elvtárs kap egy rétet, mit róla neveznek el, aztán a kultúrharc végén majd az ismeretlen gárdatag szoboravatóján találjuk magunkat.

Erről álmodtunk.

És már kár is lenne megállni. Fölösleges lenne végre kihúznia magát az úgynevezett politikai elitünknek, aktuálisan főként annak kormánypárti szekciójának, és világos szavakkal elmondania: a magyarságtudat nem egyenlő a fékeveszett őrültség bizonyításával. (Továbbá azt: gyilkosokkal, diktátorokkal, antihumanistákkal nem közösködünk.)

Persze ha szerintük a korszellem ennek az ellenkezőjét diktálja, s a közös emlékezetünk úgysem érhet semmit, akkor hajrá: a Szent Koronát dobjuk fel a pirosra a ruletten, mondjuk, Las Vegasban, a Nemzeti Múzeum gyűjteményét cseréljük el Xavira, aki szépen mutat majd a Videoton középpályáján, a Hősök terét meg alakítsuk szabadtéri diszkóvá.

Ahogyan a közállapotok állnak, mindennek különösebb akadálya sem lenne. Az az ország lettünk ugyanis, amelynek kultúrkampfnak tetsző játszóterén hobbi lett az emlékműgyalázás.

A könyvégetést sem kellene késleltetni, mert már így is beelőzött néhány középkori birodalom. Most olyan formában vagyunk, hogy azt a pár száz év hátrányt simán ledolgozzuk.

És akkor mégis ez lesz az elrugaszkodás éve.